2018. január 15., hétfő

Riolittufa

Ez az egykori vulkáni hamu, amiben megkövesedett a ki tudja mióta bezárva tartott kagylók, csigák és egyéb fossziliák, szóval mindenféle élőlények sok-sok maradványa, igazából mint falazóblokk, építőanyag került az udvarunkba. Amikor a ház felépült, maradt néhány amire már nem volt szükség.
Édesapámmal beszélgetve hetykén kijelentettem, hogy én szobrokat készítenék belőlük, mire ő egy elnyomott mosoly kíséretében megjegyezte:
- Arra én kíváncsi lennék!
- Rendben! Várom a megrendeléseket! Mi legyen az amiről lefejthetem a fölösleget? - kérdeztem enyhe (vagy tán nem is az) nagyképűséggel, hisz azelőtt még csak meg sem próbáltam faragni. Semmit. Nem, hogy követ...
- Na jó! - vette fel a kesztyűt apám - Akkor egy 7-8 éves forma copfos kislány daloljon elsőnek. Ha sikerül, majd beszélünk. - mondta, majd összeszedte horgászcuccait, és még mindig mosolyogva elindult a partra.
Amikor a horgászatból hazaért ez fogadta:


és egy halom kőtörmelék, és egy kőpormocskos-boldogan vigyorgó kamasz.
-Na? - kérdeztem büszkén, és vártam a hatást.
Apám körbejárta "művemet" , majd még néhányszor. Arca egyre inkább elkomorodott, majd megkérdezte:
- Ezt honnan szerezted?
- Egy kőben találtam. - feleltem a sokszor hallott "művészi" válasszal, és vártam a hatást.
- De de hogy találtad meg? - nézett rám apám még mindig erősen kételkedő tekintettel.
- Ezekkel -mutattam a kirojtosodtt öreg kalapácsra, és az egykori hidegvágóra amit vésőként fogtam munkára.
- Hm. Ehhez egy bicska is elég lett volna! - nyugtázta apám, gondolom azért, hogy vegyek vissza már végre abból az önelégült arcból ami nem akart lekopni a fejemről...
- És takaríts össze magad után!
Na ez volt az elismerés csúcsa számomra, mert ezzel tulajdonképpen elismerte, hogy hiszi, hogy ÉN készítettem ezt a nótázó kis copfost!
Aztán másnap olyan természetességgel rendelt egy "Tiborcot" aki éppen nagyon panaszkoddik, mint ha évek óta minden nap ez lett volna a rend mifelénk.



Persze tudom én, hogy nem nagy dolog, de tetszett az anyag. A faragás közben innen-onnan kikandikáló csigaházikók, kagylóhéjak, s az emiatt néha leeső tstrészek, amiknek hiányát nem lehetett másként pótolni, mint rögtönzött "újratervezéssel".

Tizenhat voltam. Enyém volt a világ minden ígérete. Csak jövőm volt, amibe még akkor minden belefért. Még tán a kőfaragás, szobrászat is.
De valójában talán nagymamámnak köszönhettem azt a vakmerőséget amivel úgy vágtam bele szinte mindenbe, hogy "Érzem, hogy ez nekem megy! Vagy legalábbis minden esély megvan rá" Ő egyszer ugyanis amikor rákérdeztem, hogy tud-e úszni, vagy kerékpározni, mert én azt még sosem láttam tőle? Azt felelte:
- Mittudomén kisfiam? Tán még az is lehet, hogy tudok! Sosem próbáltam...




Ez egy olyan jóslat eredménye amit azért faragtam kőbe, hogy lássam milyen leszek ha megöregszem. Persze ez csak egy karikatúra volt, és jól mulattam míg elkészült.




Még ma is ott sorakoznak a terasz kőkorlátján. Talán unatkoznak, nem tudhatom. Nem beszélnek. Arcuk sem változik, hisz kőbe van vésve mint a törvények. (Vagy azok talán nem is annyira?) Mindenesetre békében elvannak egymással, meg néhány "selejttel" pl. egy fejvesztett anyával ki gyermekével ölében várja, hogy kiselejtezzék, de van még kő a kertben is ami kerékvetőként szolgál, és hátával védelmezi a kertet, hogy arról csússzon vissza az a kocsikerék ha eltévedt kissé. Na ők már egy fokkal keményebb vörös homokkőből akartak elkészülni, de épp véget ért a nyári szünet, s ezzel elveszítették esélyüket a készreformázásra.
Mert ugye ha egyszer elszáll az ihlet!?... :-)