2015. december 27., vasárnap

A szokás hatalma


Sisyphos görgeti a követ fel a hegyre, de elfárad. Leül egy picit, de míg ő pihen a kő visszagurul a völgybe. Újra, meg újra megpróbálja, és minden alkalommal egyre feljebb jut, de közben a kőre ráragad mindenféle mocsok. Ettől a kő végül óriási nagyra növekedik, és nagyon nehéz lesz. Amikor egy ilyen mocsok megcsúszik a keze alatt, elgondolkodik:
- Hát kell ez nekem valóban? - és elengedi a követ. Azután csípőre tett kézzel figyeli, hogy pattog lefelé az a kő a hegyoldalon.
- Dögölj meg! - morogja, és köp egy hegyeset, majd felkap egy új kavicsot...

2015. december 22., kedd

Hogy is volt?


Kis család áll izgatottan a feldíszített fa körül.
Tágrameredt gyermekszemeken csillan a gyertyafény, 
s az árnyékok a mennyezeten körtáncot vibrálnak. 
A szobában halkan ünnepi muzsika zsong, 
és ők legszebb ünnepi ruhájukban 
boldogan, feszengve Jézus születését várják. 
Apa még megigazít egy odakészített csillagszórót. 
Anya halkan bekapcsolódik az éneklésbe. 
Mindenki követi. Együtt énekelnek. 
Aztán csak ott állnak összekapaszkodva, 
kihunyó gyertyák illata vegyül az asztalon sorsára váró halászé gőzével.
Anya felkapcsol egy kislámpát,
a tekintetek a fa alatt tornyosuló ajándékhalmokra esnek.
- Boldog Karácsonyt! - hangzik egyre-másra, 
és egy nagy ünnepi összeölelkezés után gyűlni kezd a sarokban 
a csomagolópapírok halmaza.

2015. december 21., hétfő

Nincs magyarázat 4.

Egyszer kérdeztem.
Még szinte ki sem hűlt a teste. Még fel sem fogtam, hogy mi történt, még éppen csak elvitték, amikor megérkezett a nővérem orvos fiával, hogy ne legyek egyedül ezekben a nehéz percekben. És persze amíg én ide-oda tébláboltam a lakásban céltalanul, hogy lekösse valamivel hasznosan a figyelmemet, elkezdte intézni az ilyenkor szokásos tennivalókat. Nem sok sikerrel, de megpróbált engem is belevonni a dolgokba, míg a fia minden rezdülésemet figyelte, nincs-e véletlenül valamiféle orvosi segítségre szükségem. Nem igazán volt, mert az ember agya olyan briliáns módon van megtervezve, hogy egy ekkora váratlan traumát simán elintéz azzal, hogy fontos dolgokat, fontos információkat tompít, vagy egyszerűen kizár. Tündér tesóm elmondása szerint olyan voltam mint akit fejbevertek, és nem tért egészen észhez. (szerintem azóta sem, de most nem ez a lényeg)
Nálunk nem volt szokás egymás dolgai között turkálni. Nekem akkor is teljesen természetes volt, hogy az ő táskáiban, szekrényében, fiókjában stb. nem nyúlkálok. Így aztán amikor a nővérkém a gyászjelentést fogalmazta, tőlem hiába kérdezte, hogy van-e az "elhunytnak" valami kedvenc idézete, és ha igen, hol találhatjuk? Fogalmam nem volt, hogy a rengeteg irata, naplói, levelezése, diplomamunkái stb. között hol, és mit keressek. De tesóm csak biztatott, mire én széttártam a kezeimet, magasra emeltem  tekintetemet (el is láttam a plafonig) és kifakadtam:
- Most segíts! Hol keressem a kedvenc idézetedet?
Ezután valami érthetetlen indulattól vezérelve átmentem a másik szobába, kinyitottam egy szekrényt, kihúztam egy fiókot, kivettem a legfelül lévő határidő naplót, kinyitottam.
És ott volt!  Rögtön az első oldalon. És abban a füzetben semmi más nem volt...
Tökéletesen illett a helyzetre, soha jobbat nem találhatnék, ha évekig keresném sem.
Így szól:

" Uram, adj türelmet, hogy elfogadjam amin nem tudok változtatni,
adj bátorságot, hogy megváltoztassam amit lehet,
és adj bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tudjak tenni!"

(Assisi Szent Ferenc imájával akkor találkoztam először. A békéről szóló folytatással kiegészítve azonnal vezérelvemmé vált. Nagyon szép, de nagyon nehéz vállalás. Annyira, hogy aki eleve nem eszerint, vagy legalábbis nem hasonló szellemben nevelkedett, annak szinte lehetetlen.
Én boldog vagyok vele. És ezt Neki köszönhetem. Halálában is adni tudott valami fontosat.)

Megsemmisülten zuhantam vissza fotelembe. Tudtam, hogy MÉG ITT VAN!

Magyarázat? Nincs hát!




.-.




Két napja történt Egy hosszabb autóútról tértem haza éppen. Az úton minden rendben volt. A kocsival sem volt semmi probléma. Élvezettel kanyarogtam az úton. (Imádok vezetni!) A rádióban éppen híreket mondtak. Igaz ezen a csatornán folyamatosan híreket mondanak. Szeretem hallgatni, mert kiváló nyelvgyakorlás üres perceimben.
Aztán a város közepére érve egy lámpás kereszteződésben éppen zöldet kaptam, sebességbe kapcsoltam, gázt adtam, amikor a feleségem hangját hallottam! Nem tévedés: hallottam. Azt mondta, mit mondta - kiáltotta - hogy:
- Vigyázz!
Régen sokszor kértem, hogy ha valamire fel akarj a hívni a figyelmemet, csak ezt az egy szót ne kiáltsa, mert ezzel csak összezavar. Többnyire olyan dologra hívja fel a figyelmemet amit én már régen láttam, s így összezavarodom míg azt keresem, hogy mi lehet még azon kívül ami így felzaklatta.
Szóval hallottam, hogy kiált, beleálltam a fékbe, és abban a pillanatban elcsúszott mellettem a hátam mögül valahonnan iszonyú csikorgással egy hatalmas kamion, egyenesen elém az én sávomba. Oda pontosan, ahol nekem kellene lennem éppen ha meg nem álltam volna. Hát bevallom, elég hashajtó hatása volt a dolognak. Még álltam ott egy picit mire annyira összeszedtem magam, hogy tovább tudjak menni.
Szinte éreztem ahogy a kezemet fogja. Tudom, ezt lehet az agy tudatalattijával is magyarázni, miszerint észleltem én a bajt, csak nem volt időm tudatosítani. Ok! De akkor is. Miért az Ő hangján kell engem figyelmeztetnie az én hülye agyamnak?

Magyarázat?
Nuku.

ÉS MOST VÁLTSUNK TÉMÁT!


2015. december 20., vasárnap

Nincs magyagyarázat 3

Amikor először találkoztam vele akkor még a nővérem évfolyamtársa volt az egyetemen. Mosolygónak hívták. Az én beteges névmemóriámmal csak azért tudtam megjegyezni, mert ha valakire a "nomen est omen" nem vonatkozik az ő.
Másodszor egy békéscsabai bulimeccsen futottunk össze ami a helyi Meteorológiai Obszervatórium, és a Földrajztudományi Kutatóintézet dolgozói között dúlt. Azt hiszem, a társaságban csak ő meg én nem tudtunk focizni. De azért nyomtuk neki rendesen. Még gólt is rúgtam! Nos ezen a meccsen nem is beszélgettem vele, csak konstatáltam, hogy őt ismerem régebbről.
A harmadik találkozásunk volt az amit soha nem felejtek el. Azaz nem is a találkozást, hanem ami utána történt. Egy évtized után Egerben futottam össze vele a főiskola lépcsőjén. (Akkor talán már Dr. Mosolygó volt a neve, de most nem ez a lényeg. Az idő múlik végülis...) Úgy botlottunk egymásba, mint ha tegnap találkoztunk volna. Beszélgettünk kicsit, megbeszéltük, hogy hogyan kerültünk már megint egymás közelébe. Aztán mentünk a dolgunkra.
Én akkoriban Terpesen éltem családommal. Erről az emberről a feleségem soha nem is hallott. Fogalma nem lehetett, hogy van egy ilyen nevű alig-alig ismerősöm. Szóval amikor a nap végén dolgom végeztével hazaértem az Úr háta mögé, Ő azzal a kérdéssel fogadott, hogy:
- Mit beszélgettél azzal a Mosolygóval vagy kivel? - És nagyon furcsa érdeklődő tekintettel várta a választ. Azt mesélte, hogy egész nap az járt a fejében miközben otthoni munkáját végezte, hogy mosolygó,... mosolygó s egyszer csak beugrott neki, hogy ez egy név. Mosolygó. Mivel ő ilyen nevűről még csak nem is hallott soha, egyből tudta (TUDTA) hogy én beszélgettem vele aznap.


Magyarázat?
Nincs.



.-.



Más:
Egy alkalommal a nagyobbik lányomat meglátogatta későbbi férje. Akkor járt nálunk tán harmadszor. Együtt karácsonyoztunk. Nagyon kellemes ember, szerettük (szeretem) is rendesen Igazi családcentrikus, intelligens és magasan művelt ember. Amikor éppen le tudta venni a szemét a lányomról, akkor rengeteget szórakoztunk, társasjátékoztunk együtt. Az egyik játékban három kockát kellett egyszerre dobni, s annak eredményeként mehetett tovább a játék. Amikor a vőjelöltem következett, és eldobta a kockákat, azok még gurultak amikor a kedvesem kimondta: 
- Kilenc.
Mindenki döbbenetére amikor megálltak a kockák az eredmény stimmelt. Nevettünk. A következő alkalommal amikor megint a vőm dobott, a dolog megismétlődött. És még néhányszor, mire a fiú nagyon bizonytalanul kijelentette, hogy kezd félni. Kérdezte, hogy mi ez, de csak annyi választ kapott, hogy:
- Én sem értem, de tudom amikor dobsz.
Aztán próbálgatták addig ezt a játékot míg egyszer-kétszer az eredmény nem stimmelt.
- Mi történt? - kérdezte a fiú.
- Fáradok. - mosolyogta kedvesem, és befejezte a játékot.
Mindenki megnyugodott, de nekem azóta is gyanús az a fáradtság...

Nincs magyarázat. 
Már csak azért sincs, mert a túlvilágról azóta is rengeteg üzenetet kapok Tőle, de nem nagyon merek kérdezni. 
Félek, válaszolna...



Nincs magyarázat 2

Mondják, hogy ha két ember harmonikus kapcsolatban él évtizedekig, akkor annyira összecsiszolódnak, hogy már szavak nélkül is megértik egymást. Ezt már biztosan éreztétek ti is. Sőt az ilyen kapcsolatok odáig mennek, hogy már akkor is szinte hallják a másik véleményét ha nincsenek fizikai közelségben egymással. Megszokás. - mondhatja bárki, és ki tudja, lehet. hogy így van. De mi a magyarázata a következő esetnek?
Barátommal a Dunántúlon jártunk. Tél volt, erősen havazott, és általában olyan idő volt amire azt szokták mondani jobbérzésű emberek, hogy a kutyájukat sem engednék ki a szabadba ilyenkor. Barátommal beszélgetve említettem, hogy a feleségemnek nem érdemes hazudni, mert akkor is tudja mi történik velem, ha nincs ott. Na ez kicsapta a biztosítékot tanult barátomnál, és azt mondta:
- Tegyük próbára!
- Rendben, de te találd ki hogyan, nehogy később azt hihesd, hogy megbeszéltük előre.
Ezután Budapesten hirtelen megálltunk egy virágüzlet előtt, és barátom a következő összetett feladattal állt elő:
- Amikor hazaérünk a Mátrába, a feleséged éppen a kapuban legyen! Most vegyél neki valamilyen virágot! Amikor kiszállunk, mielőtt meglátná azt a következőt mondja:
- Szia! Hoztál nekem virágot?  Biztosan azért, mert a barátod is hoz a feleségének!
Beleegyeztem, de be kell vallanom, egyszerűbb dologra számítottam. Azt még el kell mondanom, hogy abban az időben semmiféle digitális, vagy analóg telefon nem volt azon a tájon.
Amikor a házunkhoz értünk, a feleségem a két lányunkkal éppen havat lapátolt. A kapu előtt állva fogadott minket. Amint kinyitottam a kocsi ajtaját megszólalt:
- Szia! Hoztál nekem virágot?  (Sajnálattal közlöm, hogy ez nem volt napi szokásom) Hát így könnyű! Biztosan a barátod is vett a feleségének!
Nos néhány döbbent másodperc után az én barátom driftelve fordult meg a falu elhagyatott főutcáján, és soha (SOHA) többé nem találkozott a feleségemmel.


-.-


Másik alkalommal éppen az egri kórházban feküdtem egy térdbaleset után. Kétágyas kórteremben volt nagyon úri elhelyezésem. Fiatal betegtársammal rengeteget beszélgettünk. Érdekesebbnél érdekesebb témákat tárgyaltunk ki, amikor szóba került az uruguayi rugbycsapat esete akik miután lezuhant velük a gép, és nem volt más lehetőségük, szépen megették elhalálozott társaik, rokonaik, barátaik földi maradványait, és így élték túl az esetet.
- Na ez érdekelne részletesebben is szólt a srác, mire én azt válaszoltam, hogy :
- Rendben. Van erről otthon egy könyvem. Holnap behozza neked a feleségem.
Tudni kell, hogy kb. 30 kilométerre laktunk a kórháztól, és aznap már autóbusz sem járt arra. Sem üzenni, sem telefonálni nem lehetett. A fiú nagyon hülyén nézett rám, és megkérdezte:
- És hogyan fogod erre megkérni?
- Már megkértem. - volt a válaszom. - Amikor megígértem neked, azt ő TUDTA
- Hogyan? Ti ezt előre megbeszéltétek?
 - Dehogy. Mindig tudja, hogy kivel mit beszélek.
Na aznap este elmaradt a szokásos dumaparti.
Másnap látogatási időben megérkezett Ő. Puszi - puszi ahogy ilyenkor (is) lenni szokott, majd elkezdte kipakolni a cuccokat amiket nekem hozott. Valami  rostos üdítő, meg finom házi kaja, gyümölcs, és végül öt könyv! 
- Gondoltam olvasgatnál. - mondta.
És mi volt a stóc tetején? Na mi?
Hát az "Életben maradtak" amit már évek óta nem vettem kezembe, nem is tudom honnan halászta ki.
Véletlen. - mondhatja most bárki. 
Ja. Mondom én...
Nincs magyarázat...


Nincs magyarázat

Amikor rosszul lett még kora délelőtt volt. Csak ők hárman voltak otthon. A két kislány, és Ő. Huszonnégy órás szolgálatból érkeztem haza éppen. Kulcs nem volt nálam, de ha lett volna is hiába, hiszen az övé belül volt a zárban. Csöngettem, semmi. Azaz valami furcsa zajt hallottam, mintha valaki odabent tompán püfölt volna valamit halk nyöszörgés kísértében. Aztán csend. Kopogtam, majd dörömböltem, mire a túloldalon négyéves kislányomat hallottam amint nagyon izgatottan azt mondja:
- Anya nem kel fel. Olyan furcsán alszik...
- Nyisd ki gyorsan az ajtót! - mondtam.
- De be van zárva!
Hosszú perceknek tűnt míg irányításommal végre ki tudta nyitni az ajtót. Rohanok be a szobába, és azt látom, hogy Ő az ágyról félig lecsúszva a hasán fekszik, és görcsösen rángatózik.
- Már kétszer visszatoltam - mondja a kislány - de mindig lecsúszik.
Ekkor abbamaradt a rángás. teste elernyedt, arca kissé megnyugodott, bár olyan furcsán bámult egy nemlétező pontra a mennyezeten túl.
Abban az időben még nem volt telefon sehol az egész lakótelepen. Egyetlen megoldáskén a kitárt ablakból kiabáltam a buszmegállóban várakozóknak, hogy küldjenek mentőt.
Leroskadtam az ágy szélére, kezemet a fejére tettem, és finoman simogattam mint egy alvó kisgyereket.  Mást nem tehettem. Teljesen tehetetlen voltam.
Aztán arra lettem figyelmes, hogy nem lélegzik. Istenem csak... de ekkor megmozdult. Felsőtestén végigfutott egy hullám, majd hatalmas erővel felsóhajtott. Aztán mégegyszer, majd egyre ütemesebben, végül nyugodtan vette a levegőt. Nyár volt, fullasztó meleg volt a panellakásban, de Ő ennek ellenére elkezdett reszketni. Betakartam hát egy könnyű pléddel és vártam. Vártam a mentőket. Legalább negyven perc múlt mire megérkeztek. Valaki busszal bement a városba, és hívta őket... Megérkezésük után kifaggattak, hogy hogyan kezdődött, és mi történt azóta. Ezután egy vénás (nyugtató) injekciót adtak neki, majd hordágyra tették, és elindultak vele a kórházba. Fel sem fogtam csak később, hogy milyen sokan gyűltek össze a lépcsőházban. Bámészkodni. Jó szórakozás ez primitív embereknek, főleg, ha nem velük esett meg a baj. Hosszú kálvária vezetett a felépüléséhez. A szomszéd város kórházába vitték. Vele mentem. Azaz utána, mert a kicsi mentőautóba nem fértem be.
Az első kivizsgálásokat követte a második, majd a harmadik, de ott már több orvos volt jelen egyidejűleg. Végül kijött a főorvos, és egy nővérke. Belém toltak valami cuccot, s csak azután közölte velem az eredményt: Itt már csak Isten segíthet! Imádkozzon! - suttogta zavartan a doki, és finoman visszavonult.
Nem emlékszem semmire, hogy mikor, és hogyan kerültem haza, csak arra, hogy a lépcsőházban mellém állt egy feljebb lakó "hölgy" és a következőket mondta:
 - Na mi van? Veri az Isten mi? Végre nem csak engem. Hát csak szenvedjen maga is! - és olyan eszelősen nézett, hogy csak annyit tudtam hirtelen kinyögni, hogy: - Várj csak szemétláda! - majd egyenesen a konyhába mentem. Kinyitottam a mosogató alatti szemetes ajtaját ahol egy diszperzites vödörben gyűjtöttük a szemetet. Nyár lévén tele volt mindenféle dinnyehéj, és egyéb gyümölcshéj hulladékkal. Felkaptam, és kiléptem a lépcsőházba. Ez a nem normális liba szót fogadott és megvárt. Nos én egy határozott mozdulattal mellmagasságig a fejére húztam a vödröt. Elégedetten figyeltem ahogy körös-körül folyik a dinnyelé.
Ő csak napok múlva stabilizálódott. Lassan-lassan magához is tért, de még hosszú idő múlva is rövidtávú memóriaproblémákkal küzdött. Csak kb. egy hét elteltével tudtam vele először beszélgetni egy látogatás alkalmával. Első kérdése a lányokról szólt. Aztán a második is, mert a választ már nem is jegyezte meg. Kicsit később mesélni kezdett. Elmesélte a hosszú nehéz álmát, tulajdonképpen mindent ami önkívületi állapota alatt a HÁZBAN történt. Bezárt ajtók mögött látta "magasból", hogy mi történik vele. Szurkolt kicsi lányunknak, hogy ki tudja nyitni az ajtót. Állította, hogy segített is neki ebben... Nincs magyarázat. Egyszerűen erre nincs magyarázat! Másnap megkérdezte, hogy ki takarította fel a dinnyemocskot az ajtó előtt...
- Ki volt bent nálad? Ki mesélte ezt el?
- Senki. Csak egyszerűen TUDOM mi történt. - mondta. s én kénytelen vagyok hinni neki, mert
azon ritka emberek közé tartozik akik kerülik a hamisságot.
Mindenre emlékezett. Pontosan leírta, hogy kik milyen sorrendben álltak a lépcsőn, ki hogyan támaszkodott a korlátra, és hogy "Fentike" aki mindig hallgatózott, most a szokásos otthonkáját ünnepire cserélte erre az alakalomra.
Olyan dolgokat is látott, amit fizikailag nem lehetett volna. Látta, hogy egy emelettel feljebb kik álldogáltak, mi volt a kezükben stb.

Akkor nehezen tettem túl magam mindezen. Nehéz volt felfognom, hogy mindez megtörténhet. Mindaddig volt is bennem egy kis kétség míg a dolog többször hasonlóan meg nem ismétlődött. És soha nem tévedett!

Nincs magyarázat arra sem, amikor egy barátom teljes gázzal nekimotorozott a lezárt siroki sorompónak, és elszállt mint a győzelmi lobogó. A motor messzire csúszott a betonon, ő pedig a túloldalon még pattant néhányat, majd kiterült mint egy béka ha átment rajta egy autó. Ezután kezdődött az amit sokáig nem mert többeknek elmesélni, mert félt, hogy hülyének nézik. Meséli, hogy valahogyan felszállt a magasba, a bakterháznál is magasabbra, és onnan figyelte, hogy mi történik odalent. Látta saját magát a hátán feküdni furcsa testtartásban, látta ahogy a sorompó két oldalán gyülekeznek lassan az autók. Először egy kék IFA, majd a Polski Fiat, stb. Még azt is látta, hogy az ötödik kocsiban barátai ülnek, zenét hallgatnak, és a zene ütemére verik a rozzant autó oldalát. Alóla a bakterházból kisétált (!) a bakter, aki ebben az esetben egy ötvenes kövér asszonyság volt. Odaballagott a földön fekvőhöz, és pofozgatni kezdte. Barátom ebben a pillanatban "zuhant vissza a testébe". Kinyitotta a szemét, és az első tiszteletlen gondolata az volt, hogy honnan van ennek a szörnyetegnek olyan huszáros bajusza?  Csak ezután tört rá a mérhetetlen fájdalom, majd elveszítette az eszméletét. Napok múlva ébredt a kórházban...
Később a szemtanúk elmesélték az IFA-t,  a Polskit, a haverok mesélték, hogy még morogtak is, hogy miért van dugó...

Nincs magyarázat. Vagy ami van az hihetetlen.

2015. december 18., péntek

2015. december 17., csütörtök

Nem alszom

Nem alszom csak éppen Veled vagyok 
amikor nem vigyáznak rám eléggé az angyalok.
Csukott szemem mögött felrémlik a képed, 
amilyennek csak én ismerlek Téged.
Éber vagyok mint mindig ha Rád gondolok,
gyűrött takaróm alatt nagyon egyedül vagyok

Szunnyadó vágyaimat feltépni félek, 
összeszorított szemhéjamon keresztül nézlek
s ahogy az éjszaka fáradt hajnalba fordul
egy-egy emlékre a fogam csikordul:
látom ahogy megremeg a melled.
érzem hogy finoman rabul ejt lelked.

Utánad nyúlnék de útban van a párnám. 
és nem fekszik itt az kitől azt várnám
Nem alszom, csak Rád gondolok éppen
mint bármely pillanatban álmomban vagy ébren,
az égboltra gondolok, s a csillagrengetegre
Istenre, világra, felfoghatatlan végtelenre.

Talán mi is beleférünk abba egyszer újra
és megint együtt lépünk az elveszített útra!
Nem alszom, csak mindig Rád gondolok
amikor kimenősek éppen azok a fránya angyalok
nyitott szemem előtt halványul a képed
de ha csukva tartom látlak. Ugye érzed?







2015. december 15., kedd

Egy nehéz nap hajnala






Ma hajnali két órakor indulok itthonról. Aztán egy jó félóra múltán felveszem egy barátomat, és elviszem Dublinba. Repülni fog. Haza. Németországba. Eddig ebben semmi különös nincs. Ami nem a szokásos, hogy Pierre ma VÉGLEG utazik haza. Nyugodtan állíthatom, hogy "itthonról".
 Lakhelye, és munkahelye ugyanaz volt hosszú ideig. Nem is igazán nevezhető munkahelynek. Inkább hivatásnak, vagy méginkább életformának. Végtelen "megszállott" türelemmel élt együtt rászoruló emberekkel. Nappal famunkákat (művészi szinten) végeztek együtt, a nap további részeiben pedig mindenféle gondozói "családtagi" munkával segítette őket.
Nem nagyon látom előre, hogy ki, és hogyan tölti majd be a helyét. Valószínű, hogy ez nem csupán egy személy feladata lesz. De a hiányát megszüntetni talán csak az idő fogja.
Szóval ma utoljára beszélgetek majd vele (ha ugyan végig nem alussza az utat mellettem) egy jót, és csak remélhetem, hogy látom még valaha. Öt körül kipakolom a kocsiból, aztán hátra sem nézve visszaindulok.
Utálok búcsúzkodni...
9-40-re időpontom van a háziorvosomnál, majd délután még elugrok Londonderrybe , mert kórházba kell vinnem egy kisgyereket kivizsgálásra. Valamikor sötétedés után érek haza. Állatkáim várnak itthon. Négy nyuszkó, és egy tyúkocska. Miután összeszedem azt az egyszem tojást, és megetettem, megitattam az állatseregletet, bepunnyadok a laptop elé.
De ezután ha benézek egy bizonyos ajtón, ott már nem Pierre-t látom az "övéi" között ahol mindenki boldog, mindenki mosolyog, és ő saját munkája mellet mindenkivel képes egyidjűleg foglakozni.
Csak a keze nyoma marad utána. Átvitt, és mindenfajta értelemben.

Nagyon fog hiányozni.
Nagyon...


2015. december 11., péntek

Reklám

EZ egy reklám a facebook oldalamra földobott ölelgetéshez.
Kattints ide ha érdekel!
Köszi!

Na akkor áthozom:


Ölelés
Ölel. És? - gondolhatná bárki egy kis szójátékkal élve. Pedig az ölelés egy olyan létfontosságú dolog ami nélkül felbomlanának a kapcsolatok, közösségek, és végső soron a társadalom maga is. 
Ezt mindenki értse úgy ahogyan kedve lehetősége, akarata engedi! 
Az ölelés mozdulata már eleve ígéretet hordoz magában. Valami hamarosan bekövetkező jó ígéretét. Egy villanás, és a lelkünk várakozással, izgalommal vegyes ünnepbe öltözik, hiszen mindjárt jön a gyönyör!
Az érintés. Ez lehet ezerféle. Lehet erőteljes, óvatos, bizonytalan, ügyetlen, határozott, sokat sejtető, élvezkedő, feloldódó stb. stb. Nagyon fontos az ölelés időtartama, rendszeressége, hiánya, célja stb:
Sokan tagadják fontosságát, sokan nem elég bátrak hozzá, sokan nem is ismerik az ezzel járó érzést. Pedig egyszerű. Ölelés nélkül nincs boldogság.

Az ölelés lélektana ennyi: Kell!

Az ölelés biológiája szintén egyszerű: Egy oxitocin nevű hormon termelődik hatására. Ez a létfontosságú hormon a felelős születésünk pillanatától halálunkig szinte minden fontos dologért. Az anya-gyerek kapcsolatért, a szerelem vonzalmáért, a társas együttlét öröméért, és még rengeteg "apróságért".
Hamarosan nyakunkon a karácsony. A rengeteg "piszlicsáré" ajándék megvásárlása után ne felejtsetek el ÖLELNI is! Az ölelés felerősíti az ajándékozással együtt járó örömöket. 

Az ölelésnek van még egy fontos tulajdonsága. Mivel nehéz úgy ölelni, hogy közben mi is ne adnánk, hozzásegít az adakozás örömének megértéséhez. Csodálatos!
Pedig "ingyé van"!

2015. december 9., szerda

Fülcsengés

Egy ideje állandóan cseng a fülem. Hol jobban, hol kevésbé. Éjjel-nappal szól a muzsika.
Néha kifejezetten idegesít. Olyan ez az egész mint amikor ősszel a tücskök szaggatott ciripelése folyamatossá válik. Csak a fejemben. Mentem vele orvoshoz, de csak mosolyogva közölte, hogy ennek az okát senki nem tudja. Hatvan fölött bárkinél előfordulhat. Nyugi, majd hozzá fogok szokni, és akkor nem zavar.
Most úgy néz ki, megtaláltam a gyógyszert fülzúgás, ill. fülcsengés ellen.
A neve házipálinka. Amikor egy éjjel arra ébredtem, hogy csend van, elgondolkoztam azon, hogy mitől van ez most hirtelen. Aztán reggel már megint csengett. Amikor legközelebb ismét leszűrtem a páleszt a szilvaágyról, és bekaptam egy-két szem kigömbölyödött finomságot, pár perc múlva ismét elmúlt a zaj a fejemben. Később próbáltam csak a pálesszel, majd csak a szilvával, de nem működött. Csak együtt! De úgy biztosan.
Namostakkor!
Az oké, hogy fülzúgás ellen jó ez a pálinkába áztatott szilva. De milyen egyéb hatása lehet még?
Lehet, hogy ez majd hamarosan válaszút elé fog állítani? Vagy csingilingi, vagy függőség?
Hiszen már most is függő vagyok!
Szénsavas víz, szeretet, és csendfüggő.


2015. december 2., szerda

Stat

Juditot olvasva eszembe jutott a statisztika. Már régen nem néztem bele. Nem volt fontos. Most sem az igazán, de kíváncsi lettem.
Mit mondhatnék? Nagyon érdekes, elgondolkodtató dolgokat tapasztaltam. Többek között, hogy a leggyakoribb olvasóm soha nem jelzi a látogatását. Csak olvas. És az is érdekes, hogy sok ilyen van még de őket nem ismerem, vagy legalábbis nem ismerem fel.
Meglepődtem továbbá azon, hogy sok olyan országból is érdeklődnek amikre nem számítottam. Ilyen például Oroszország, Portugália, Új-Zéland stb. Persze ezek az adatok nem biztosak, de mégis.
Mindenesetre a legelső gondolatom a tisztelet volt. Köszönöm minden olvasómnak az érdeklődést! Igazán jólesett, hogy sokan vagytok akiket érdekel, (valamiért) hogy miket írok itt össze! Az is meglepő,  hogy sok számomra ismeretlen van köztetek. Legalábbis nagyobbak a számadatok mint az ismerőseim száma. Nem bánnám, ha néha-néha pár szóval jeleznétek létezéseteket. Persze ez nem kötelező!  Én azért írok, mert ki kell mondanom a gondolataimat valamilyen formában. Eleinte úgy gondoltam, hogy itt minden következmény nélkül, a kötelező alakoskodás nélkül (ami beszövi világunkat) megtehetem ezt. Most azt érzem, hogy bizonyos felelősséggel tartozom. Felelősséggel azok iránt akik veszik a fáradságot, és érdeklődnek itt nálam. Nehéz a szívem, de ki kell jelentenem, hogy nem biztos, hogy mindig tetszeni fog amiket összehordok. Mert továbbra sem azért írok! Nekem nem az a célom, hogy híveket toborozzak. És nem akarok sem megtéríteni, sem megváltoztatni senkit. Egyszerűen ki kell magamból írnom az indulataimat. Akármilyenek is azok, és akár barátokat, akár ellenségeket szerzek azzal. Kell, hát írok.
De hálás vagyok (így utólag) hogy olvassátok!
Köszönöm Nektek!

2015. november 29., vasárnap

Alvászavar?

Felborult velem a világ mostanában. Na nem álltam fejre, de a nappal-éjjel fogalma megváltozott bennem, és igazán már nem is tudom mikor kellene aludnom. Csak elalszom amikor éppen elálmosodom, és aktív vagyok amikor eszembe jut valami tennivaló. Biztosan közrejátszik ebben az is, hogy nincsen állandó rendszerességet igénylő elfoglaltságom, meg a korom. Nem az a fekete égéstermék, hanem a születésem óta eltelt idő.
Sokáig gondolkoztam azon, hogy jól van-e ez így. Vagy akár még ártalmas is lehet? Hiszen bizonyos hormonok állítólag csak az éjszakai alvás ideje alatt termelődnek. Nem értem, hogy nappali alvás alatt miért nem. Mindegy!
Egy a lényeg:
JÓL ÉRZEM MAGAM ÍGY EBBEN A FELBORULT VILÁGBAN!

2015. november 24., kedd

Majdnem

Aki ismer engem az talán nem is hinné, de vannak olyan pillanatok amikor elbizonytalanodom.  Teszem a dolgomat, vagy legalábbis amit annak hiszek, és egyszercsak úgy érzem, hogy egy pillanatra megáll velem a világ. Hirtelen egyidejűleg látom az életemet eszmélésemtől a jelen pillanatig. És minden olyan egyszerre ismerős, és idegen ebben az "állófilmben". De élvezem azt az érzést ami akkor uralkodik el rajtam. Minden olyan jó, és egyben ijesztő. Hirtelen látom, (talán megsejtem?) a folytatást is. Az sem különb. Egyszerre fényes, és reménytelen. Látom a sorsomat. Betegségeket látok, cukor, meg vese, meg prosztata, szóval mindent mit egy "grósztata" átélhet, de ezzel együtt látom azt a hatalmas szeretetet is ami körülölel, felemel, és megóv. És ettől bizonytalanodom el. Hogyan fogom én ezt mind viszonozni? Mert jobban szeretek adni mint kapni. Vajon adtam-e életemben eleget ahhoz, hogy most én is kaphassak belőle valamicskét. Nem azoktól várom akik tőlem kapták! Igazából nem is tudom, hogy várom-e. Csak úgy egyszerűen jólesne. Majd. Egyszer. Ha rászorulok.
Nem értem azokat akik szeretet nélkül élik le életüket. Talán ők is tudtak szeretni valamikor. Aztán egyszer rászorultak, hogy ne mutassák ki. S ha ezt sokáig gyakorolták, hát úgy hozzá is szoktak, hogy nekik azok tűntek furcsának akik szabadon mertek szeretetet mutatni érdemeseknek, és érdemteleneknek egyaránt.
Szóval megáll néha velem a világ egy pillanatra, és én ezt a bölcsesség pillanatának nevezem. Hiszen alig valamicske választ el ilyenkor attól, hogy újra levegőt vegyek. Újra levegőt vegyek, és menjen minden tovább a megszokott mederben. És csak szívom, fújom a levegőt, s egy idő után már majdnem el is felejtem azt a bizonyos megdermedt pillanatot amikor a szívem önálló életet halt, és elmerengett azon, hogy mit is tegyen. Dobbanjon, vagy ne dobbanjon...
Már majdnem el is felejtem.
De csak majdnem.

2015. november 17., kedd

"Amikor éppen szingli vagyok"... /Voksán Virág/

Véletlen volt, -esküszöm!- hogy a TV2-re kapcsoltam ma reggel. Aztán elszörnyedtem a látványtól, és a hallványtól is azonnal. Arra gondoltam:
- Istenem! ha ez a száj beszélni tudna!

2015. november 15., vasárnap

Talán túl régen volt

 Szomorúan látom, hogy megint milyen szörnyűségek történnek Európában. Természetesen első érzés a megdöbbenés volt. Aztán a düh. Meg az együttérzés. Valahol a félelem is megtelepedett a gondolataim között. Később a szomorúság vette át fölöttem az irányítást. Mert évek óta azt érzem minden sejtemben, hogy közeledik valami nagy borzalom. Egye inkább háborús előérzeteim vannak. Ezzel együtt valahol mindig azon kapom magam, hogy érzem-tudom,  ez a "háború" nem úgy hoz ránk veszélyt ahogyan azt általában elképzeljük. Át kell írnunk, azaz felül kell írnunk minden tudásunkat a háborúról. Mert ez a következő háború már nélkülözni fog minden eddigi "szabályt". El kell felejtenünk a hadüzenet, a hadifogoly, a meg-nem támadási, és sok ehhez hasonló "emberséges" egyezményt! Bárhonnan csap le ránk, ezt a következő háborút nem lövészárokban átázott, legyengült seregek fogják megvívni. Felgyorsult a világ. És bármennyire is tiltakozik ellene a józan ész, a háború egy periodikusan visszatérő igénye az emberiségnek. Illetve a túlnépesedő Földnek. Időről-időre.
Talán túl régen volt már az a világháború.
És mi emberek könnyen felejtünk. Valamint hajlamosak vagyunk elhinni, hogy a jövőben ez velünk nem történhet meg. Többek között ezt a hitünket is megtámadták Párizsban.
Nem a francia színeket kell nagy látványosan az arcunkra ölteni!
A világ minden zászlajának kellene ott helyet találnunk.
Amíg nem késő. De az is csak egy kis haladékot hozna. Mert "bármennyire is tiltakozik ellene a józan ész, a háború egy periodikusan visszatérő igénye az emberiségnek".

2015. október 29., csütörtök

Pipulkáztam

Régen elhatároztam már, hogy egyszer szemügyre veszem élőben is. Gondoltam, olyan jó úgysem lehet mint amilyennek az írásai alapján megismertem. Aztán jól pofára is estem, mert Ő bizony pont olyan. Se több, sem kevesebb. Nem festi magát sem átvitt, sem igaz értelemben. Nem akar jobbnak mutatkozni mint amilyen, és pont ettől lesz a legjobb! Ajánlom mindenkinek ezt az "ügyes húzást". A pszichológiában van neve is ennek a "módszernek". Úgy nevezik: "Őszinte tisztaság"
Nekem már a kutyája is árulkodott. Régen kutyás vagyok már. és pontosan meg tudom ítélni a gazdit a kutya tulajdonságai alapján. Általában a kutya tükrözi valamilyen formában a gazdáját.
Nos Tepertő rám mordult amikor a kocsiból kilépve felé indultam. Amikor közöltem vele, hogy lehet engem szeretni is, kissé félrefordította a fejét, és úgy figyelt rám. Aztán amikor megláttam a szemében a kíváncsiságot, benyúltam a kapu résén, és megvakartam a nyakát. Aztán jobb híján a nyelvét. (Nálam itt kezdődik a kutya. Amikor belenyúltam a szájába, az egész kézfejem eltűnt benne. Amelyik ennél kisebb, az csak kutyuli...)  Aztán orrhangon visítottam a varázsszót : Erikaaaaaa! , mire végre megjelent a ház asszonya is, kezében a kapukulccsal. Tepertő majd ledöntött a lábamról amikor kinyílt a kapu. És mi ketten abban a pillanatban barátok lettünk.
Pipulka = Pipulka. Semmi érdekes.( :-) )  Legalábbis olyan értelemben, hogy semmi meglepetés nem ért. Pedig nagyon féltem a csalódástól. Az ember néhány tüneményes poszt után hajlamos felmagasztalni írójukat. Nos ezesetben minden pont olyan, mint várható volt. Megsemmisítően igaz, természetes, és szimpatikus.
Már a ház külseje is árulkodó volt ahogy messziről kitűnt az átlagból A belseje pedig egyenesen "pipulkai" otthonos, meleg. Semmi máz, semmi álságos "népieskedő"
Nem ragozom tovább. Egyszerűen sajnálom, hogy ma nem volt több időm Kemencére. Egy rövid séta után (bevitt az erdőbe) elváltak útjaink, Én jobbra (mert az erdőn át ő ismert egy rövidebb utat nekem)  ők meg balra.
Folyt köv.

2015. október 28., szerda

Kezek

Ülünk a teraszon egymás mellett. A lemenő őszi nap utolsó melegét élvezzük, s közben beszélgetünk.
Mesél. Mint régen amikor még kisgyerek voltam. Meséi felölelik egész életét. Egymással versengve tolulnak elő kisiskolás emlékei. Aztán hirtelen már szülőszobáról, majd ismét gyermekkori barátnőiről, és Szeréna-néniről szól a megemlékezés, aki tanította őt annak idején.
Előre dőlök a karosszékben, mint mindig ha indulni készülök valahová. Szelíden megfogja a kezem. Rám sem néz, csak mesél tovább. Most már a jelennél tartunk.
- Ebédeltünk ma már? - kérdezi. Tekintete valahol messze  a felhőket kutatja.
A kislányom jut eszembe róla. Esti elalvás előtt ugyanígy követelte, hogy maradjak még
- Keheeem. - mondta, és kicsi kezével az enyémet kereste.
Most anyám tart fogva éppen úgy.  Hirtelen felém fordul, és minden körítés nélkül azt mondja:
- Mostanában félek egyedül...
Ülünk a teraszon, és fogjuk egymás kezét.
Már nem is szólunk csak beszédesen hallgatunk.
Egy darabig még néz engem, majd figyelmét ismét a felhők kötik le.
Látszólag

2015. október 27., kedd

Valamikor az olvasás élvezet volt Ma veszélyes időtöltéssé változott.

Olvasom, hogy környezetünkben hányféle ártalmas vegyianyag forog amik előbb utóbb felfalják a férfiakat. Előbb csak el fogunk nőiesedni. Lelkileg, érzelmileg. Azután testileg is. Aztán pedig egyszer csak ha körülnézünk, azt fogjuk látni, hogy magunkra maradtunk mi nők... De még most egy kis ideig vagyunk még néhányan akik a hímnemet képviselve a női igent próbáljuk felkutatni mindenáron. Mert ez kötelességünk! Génjeink őrült játéka, és a szokásrend alapján. Bár én már csak olyan bácsi vagyok. Olyan igazi. Nem csak játékból felvett vén álarc mögé bújó, hanem egyszerűen bácsi. Az a fajta aki belül ifjú, de a srácok csak nehezen tegezik vissza, Én pedig csodálkozom ezen. Mert ugyanolyan fiatal vagyok itt bent ebben a rozzant, agyonstrapált vén testben bezárva mint ők ott körülöttem erőtől duzzadóan, a világot megzabálni készen. Bácsi vagyok. Olyan igazi. Tiszta szerencse, hogy nem néni! Már csak az hiányzik! Márpedig azok a fránya vegyianyagok...

2015. október 14., szerda

Bio Puzzle

Csak néhány vevő lézengett a boltban amikor bevásárlólistámat olvasgatva a baromfipulthoz értem. A pult mögött egy szimpatikus, de mosolytalan hölgy pakolgatta az árut.
- Mit parancsol? - kérdezte. Az jutott eszembe, hogy parancsolni semmit, de kérni annál többet szeretnék. Uralkodtam magamon, és nem adtam hangot a gondolataimnak. Akkor még nem...
- Csirke alkatrészeket szeretnék vásárolni. - feleltem, s máris adódott a folytatás...
- Mégpedig? - nézett rám gyanakvóan a hölgy.
- Négy szárnyat kérek.- Figyeltem, ahogy kifordít egy nylon zacsit, és azt kesztyűnek használva pakolni kezdi az árut. Gyakorlott mozdulattal emelte fel két sarkánál fogva a tasakot, majd maga felé lendítve kettőt csavart rajta, végül csomót kötött rá.
- Mégvalamit? - nézett rám készségesen.
- Igen. Kérek még két csirkenyakat, négy kaparót, (tudja, a csirkeláb körmökkel) négy combot...
- Májat is szeretne? - érdeklődött kíváncsian az eladó.
- Szívet, zúzát is kérek két-két darabot.
A hölgy pakolt, csak pakolt, és csak néha nézett rám közben. Arcán eluralkodott valami ördögi mosoly, amikor megjegyeztem, hogy:
- Holnap összerakok otthon két csirkét. Ez egy új játék nyugaton. Bio- puzzle a neve. Ha működik a dolog, egy idő után tojásért már nem is akarok jönni.
Nehéz lenne leírni azt a hangot amit a pult túloldalán álló hölgy adott ki magából miközben a kitörni akaró nevetését fojtotta vissza. Szó nélkül nyújtotta át a csomagot, de akkor már akkora mosoly volt az arcán, amekkora csak éppen, hogy ráfért.
- Köszönöm! - búcsúztam, s még mielőtt szóhoz jutott volna, angolosan távoztam fapofával a pénztár felé.
Egy pasi állt előttem. Ránézésre semmi különös, de az a szag! Olyan igazi régen (vagy sohasem) mosdott penetráns pézsmaillat. Szegény pénztárosnő nem győzött hátrálni, és sietősre vette a fizettetést. Levegőt sem véve hadarta a végösszeget. A pasi fizetett, a hölgy méla undorral fogta meg a pénzt.
Közben pár másodperc várakozás után kipakoltam a holmimat. Csirke anatómiai gyűjtemény, egy főzőtök, egy csokor kapor. A pénztárosnő most először vett egy nagy levegőt az előző vásárló után, majd amikor a kaprot tette arrébb felsóhajtott:
- De jó illata van!
Kihúztam magam, felemeltem a bal karomat, mélyet szippantottam alóla, majd büszkén kivágtam:
- Ugye? Tegnap fürödtem!!! " Oldspice tusfürdő. A karom, meg a hasaaaam"...
Egy darabig egyedül álltam a pénztárpultnál. Csak a fagyihűtő halk zümmögése adott némi zenei aláfestést a hangulathoz. Akár ki is pakolhattam volna a kasszát olyan messzire futott a pénztárosnő. Kb. két percig vidultak a csirkeosztály tündérkéjével együtt mire újra munkaképessége csúcsára ért.
- Köszönjük a vásárlást! - búcsúzott nevetve amikor távozni készültem.
- Én köszönöm a lehetőséget! - válaszoltam mint ha csak egy tévéinterjúban vettem volna részt.
- Szeretek itt vásárolni. Olyan kellemesen búgnak errefelé a fagyasztók.
És valóban...

2015. október 4., vasárnap

Minden értük, és miattuk történik

Kell a vágyakozás,
kell az őrjítő várakozás,
kell a hit, hogy amikor megkapod
nem csapja be orrod előtt az ablakot
ami a lelkébe engedne betekintést,
amikor a szemedbe néz, és lebont minden kerítést

Kell a vágyakozás,
kell a gyermeki rácsodálkozás,
hogy megérje ismét várni,
megérje ismét távolabbra látni,
hogy az orrodon túl is lásd a világot
míg zavarodban elmorzsolod a neki szánt virágot



2015. október 2., péntek

Budapest Bank Te csodás!

Na kezdődik a "magyarérzés" gondoltam amikor  keszthelyi BudapestBank fiókból kitámolyogtam. A fejemben számtalan szebbnél szebb gondolat kavargott. Pl. :
- Ha be akarok tenni valakinek a számlájára pénzt, miért kell tudnom a bankszámlája adatait? Miért nem elég azonosítanom, hogy igen, neki akarok pénzt a számlájára tenni.  Na mindegy. A kioktató választól felhevülten ("Ez a szabály!" sivította a hölgynek egyáltalán nem kinéző nőnemű egyén) léptem az utcára, és ismét nyakamba vettem a várost. Miután minden információval felvértezve visszatértem az ürességtől pangó fiókocskába, egyenesen az előbbi személyhez léptem: - Erre a bankszámlára szer... - Fáradjon a pénztárhoz, ott a kolléganőmnél azonnal befizetheti a pénzt!.  - szakított félbe.
A pénztárhoz léptem hát, de a pénztáros kisasszony nem volt ott. Még mindig az előbb említett nőneművel pletykált, s közben többször lopva engem figyelt. Majd végül távozott, s kis idő múltán belépett a pénztárba.
- Személyit, lakcímkártyát! - Csattant fel, s olyan tekintettel mért végig, mint ha  a Notre Dame-i teremőr jelent volna meg előtte teljes díszében.
- Sajnálom, de nekem nincsen lakcímkártyám. - mondtam, de őt ezzel nem lehetett meghatni. Lakcímkártyája mindenkinek van! - jelentette ki határozottan, majd a kolléganője felé küldött egy büszke pillantást: "Jól csinálom?"
- Nekem nincs. Évek óta külföldön élek. tudja...
Sajnálom, így nem tehet be számlára pénzt!
- Nem kivenni akaraok, hanem betenni! Mi baj származhat ebből? Kit rövidíthetek meg fondorlatos módon, hogy ha pénzt helyezek el a bankban? A bank nem szereti ha valaki befizet?
Ez a szabály! - harsogta ő is.
 Na itt szakadt el a cérna nálam. Olyan gondolatok kavarogtak a fejemben, hogy ezért sem érdemes ebben  az országban élni. Ha egyszer valakinek a kezéből kiesik a nagykapa, és beültetik egy székbe. akkor ő ott hatalmat gyakorol! És fitogtatja is! (Bár ezt a szót nem teljesen értem. Mi az a fitogás? És miért nem teheti ezt maga az ember, miért csak mással tetetheti meg? Na mindegy!) Szóval az jutott eszembe, hogy "Na ez is csak azért festi a körmét, hogy eltakarja ami alatta van"
Bizony mondom néktek, mondtam nekik is néhány indulatos, kedves szót. Tulajdonképpen szexuális programjavaslatot tettem nekik az országukkal, és a bankjukkal kapcsolatban. Később, Vonyarcvashegy táján eszembe jutott, hogy tévedtem. Ez az én országom is.
Ezzel ne tegyék...
Balatonedericsnél már egészen megnyugodtam. Kiengedtem azt a levegőt amivel még a bankban szívtam tele magamat, és lenéztem a kilométerórára. Még éppen idejében, mert kicsit odébb mértek éppen.
Miért is nem csodálkozom ezen is? Nem is értem!

2015. szeptember 4., péntek

Én is migráns vagyok!

Tessék, lehet gyűlölködni! Lehet engem ezért utálni, kiközösíteni, különböző állatfajokkal szexuálisan megrágalmazni, lehet kritizálni a szándékaimat, az eszemet, a bőröm színét, a megoldásaimat, lehet minősíteni engem vagyonom, telefonom, sportcipőm szerint, lehet gondolkodás nélkül elítélni, irigyelni, megbélyegezni... stb.stb.
Migráns vagyok. Lehet, szégyellnem kellene magamat ezért, de nem teszem. Szégyellje magát az a rendszer ami miatt el kellett hagynom szeretett hazám földjét, és bár ugyanabban az Európában, de más országban kellett helyet keresnem magamnak!
És mint migráns jobban átérzem azoknak az embereknek a helyzetét kik a halál elől menekültek.
És nem értem azokat a barátaimat, akik erről nem vesznek tudomást, és ellenséget látnak a menekülőkben. Ezért én a migráns, arra kérlek benneteket barátaim, hogy hagyjátok abba ezt a nemtelen gyűlölködést!



Nem értem!


Ő csak egy azok közül a sokak közül, akik jobb életet, de egyáltalán ÉLETET érdemeltek volna.



Hogy lehet emellett elmenni közömbösen? Hogy lehet tovább szajkózni a betanult gyűlölködő dogmákat rosszindulatú, túlfizetett, indok nélkül Európát illegálisan megszálló migránsokról? 
Hogy lehetnek emberek ennyire buták, ennyire vakok?

Nekik üzenem, a csak saját érdekeiket féltő, azt is félremagyarázó üresfejűeknek:
Ti is lehettek még hasonló helyzetben!
Ha másért nem, legalább ezért elgondolkodhatnátok kicsit!


2015. augusztus 22., szombat

A dolgok rendje.

Egy bokor alatt bújtak össze. Ott fészkelték be magukat miután a ketrec szűknek bizonyult. Édesen alszanak, bár esetükben ez éber alvást jelent, mint a nyulaknál általában. Jó helyük van. Száraz, meleg, és védett. Még a szomszéd kutya is csak messziről tudta őket szaglászni amikor egy alkalommal beszabadult a levelespostás által nyitvahagyott kiskapun. De ez már történelem. Mint ahogy történelem már a fészek is aminek alján kilencen bújtak össze a nagy megérkezés után. Történelem már Anya is, aki olyan szorgalmasan gondozta, védte őket az első huszonegy napon, mígnem  hirtelen elapasztotta a tejét, mert már az új alom érkezésére spórolta minden energiáját. A nyuszikák egyre gyarapodtak. Minden nap friss zöldet, és illatos takarmányt kaptak. Boldogok voltak. Mint most is. Már megszokták új helyüket, a "rabichálóval" bekerített füves kertet, ahol oly szorgalmasan helyettesítették a fűnyírót.
Ott alszanak, hallgatják a szomszédos udvarok kutyaugatását, a baglyok szárnysuhogását. (Olyankor szorosabban bújnak össze, s pici szívük ijedten dobban nagyokat míg meg nem nyugszanak kicsit)
Még nem sejtik, hogy ez az utolsó éjszakájuk ebben a paradicsomban. Holnapra megüresedik a bokor alja, s egy kicsivel kisebb lesz a hely a fagyasztóban. Mert rend van. Ez a dolgok rendje.
Holnap átveszi tisztüket az új generáció.
Egy kis időre.

2015. augusztus 17., hétfő

Szójátékok

A technika ördöge.
Gyakran mondjuk, ha valami "szükségszerűen" elromlik. S ezzel a dolog el is lenne intézve, persze ha van műszaki megoldás a hiba elhárítására.
De feltehetjük kérdésként is: A technika ördög-e?
Igen! Határozottan állítom, hogy ha van ördög, akkor az a technikában teljesedett ki. Be kell látnunk, hogy a technika fejlődésével egyenesen arányos az emberi kapcsolatok romlása, legalábbis nem a megszokott erkölcsök szerinti változása. Lehetne vitatkozni rajta, hogy mi helyes, és mi nem. Hogy ezek a változások természetesek-e, meg, hogy mi a természetes egyáltalán. Jó-e nekünk minden esetben a dolgok "természetes" megváltozása? Miért van a fejlődésnek több iránya, s ki melyiket tartja jónak. Ez persze mindenkinek magánügye. Nem lehetnek a dolgok mindig mindenkinek megfelelőek.
Mostanában pl. sokan emlegetik, hogy "bezzeg amikor még nem volt televízió"... Mert akkor a Zemberek összejártak esténként, vagy hétvégeken, és együtt ütötték el az időt. Ki kártyával, ki romantikával, (értsd: szex) ki túrázással, ki kocsmai bunyóval stb.stb. Mostanára eljutottunk a virtualitásnak olyan szintjére, hogy  kezdünk megcsömörleni. Politikától, szextől, társas együttlétektől, és mindentől egyáltalán. Egyre inkább kívülállóként "élvezzük" az élet eme finomságait. Ülünk a TV előtt, (rágcsálunk valami szart) vagy a laptop előtt, és szeretjük, hogy a technika elhiteti velünk, hogy részesei vagyunk mindannak amit egészséges kapcsolatoknak neveztünk nem is olyan régen.
Persze meglehet, hogy hamarosan már csak homályos emlékek maradnak fenn azokról a tudatlan régi korokban élő "ősemberekről" akik a "természetes kapcsolatokat" még nem is ismerték, mert a technika azt még nem tette nekik lehetővé.
A technika ördög-e?
Igen!
Szeretném is ezért jól pofánvágni. De egy pofátlan (ör)dög!

2015. július 26., vasárnap

A legjobbak is...

A legjobbak sem tökéletesek. Ők is tudnak gyengék, elesettek, hazugok, sőt akár gonoszak is lenni. Nekik sem könnyebb az életük. Marhatja a szívüket irigység, féltékenység, bánat, düh, és kételkedés. Lehetnek önhittek, tudálékosak, de még rosszindulatúak is.
Akkor miért is ők a legjobbak? Mert úgy élnek, hogy ezek a tulajdonságok soha ne uralkodhassanak el rajtuk.
Ha mégis, akkor senki ne szerezzen tudomást erről...
A két dolog majdnem ugyanaz...

2015. június 26., péntek

Hőhullám



Amikor a szívverésedet a torkodban érzed,
amikor izgatottságod érinti az eget,
amikor a tükörben egy idegen arcot látsz reggel,
akkor tudhatod, hogy nem vagy beteg,
csak a fiatalságod jutott éppen eszedbe.
Élvezd!

2015. június 24., szerda

Ha most belépnél



Ha most belépnél az ajtón, megállna a lélegzetem.
Felállnék székemből, és átölelnélek.
Beszívnám hajad illatát, és csodálnám a valóság ízét.
Óvatosan tapintanálak, nehogy elillanj ismét 
mint gyermekkéz érintésétől a szappanbuborék.
Ha most belépnél az ajtón...

nem múlik

Ó! Hol van már az idő, amikor testedért is szerethettelek?
Ölelésedért, szuszogásodért éjjelente, szerelmedért,
s mindenért amit a való élet megadott nekem Belőled!
Hol már az idő amikor még félelem ülhetett szívemre a gondolattól, hogy elveszíthetlek?

És hol van már az idő, amikor mindezeknek a hiánya elképzelhetetlen volt?
Most egyre nagyobb távolságból, egyre nő a hiányod.
Nem igaz a mondás, miszerint az idő mindent megold.
Talán csak a nyelvemet, hogy elmondhassam újra, meg újra, hogy szeretlek!


2015. június 23., kedd

Van az úgy

Van az úgy, hogy az ember csak tesz-vesz az életében, barangol, teszi a dolgát, és már-már kezdi magát egészen jól érezni a bőrében, amikor becsap a ménkű! Ez a ménkű általában nem az égi eredetű meteorológiából ismert fizikai jelenség, hanem egy másik ember képében ölt alakot. Bárcsak ne tenné! Mert az igazi ménkű elkerülhető. Megfelelő ismeretek birtokában, és megfelelő óvatossággal egészen minimálisra csökkenthető az ütőképessége. Szemben az emberarcú ménkűvel, aki akkor vág nyakon amikor egyáltalán nem számítasz rá. És ez a nyakleves fájdalmas. Nem a fizikai valója, hanem az a lelki sérülés amit maga után hagy. Mert ha mondjuk egy olyan "ménkű" hagy cserben amikor éppen a legnagyobb szükséged lenne rá akiről ezt nem feltételezted volna, az mindent visz. Viszi a nyugalmadat, a kiszámíthatóságot, a boldogságot, romba tudja dönteni az önbizalmadat, és még sok hasonló pajkosságot tud.
Aztán az ember első indulatában nem érez mást, csak a frusztráció dühét. Dühös az egész világra, és benne arra az "emberarcúra" aki éppen most bizonyította be, hogy nem akar méltó lenni a belé fektetett bizalomra. Még nagyobb károkat tud okozni, amikor magyarázatokat ís fűz a dologhoz, és ráadásul még ő tetszeleg a megbántottság szerepében. Persze nem is ez a lényeg.
A lényeget az ember akkor látja amikor már aludt rá egyet. Olyankor egészen más képet fest a dolog. Nyugodtan átgondolva mindezt akár úgy is értékelheti, hogy kapott az élettől ismét egy nagyon fontos leckét. Tehát végeredményben egészen jól járt. Ha mindezt el is hiszi, akkor még akár hálás is lehet a "ménkűarcú" embernek. Bár hálásról ezesetben szó sem esett...
Van az úgy, hogy akkor lát jobban az ember, amikor becsukja a szemét. Kinyújtott karokkal keresi a másikat, és csak sokára jön rá, hogy nem itt kell keresni. Ha rá akar találni, akkor érte kell menni. Csak semmi magyarázkodás! Csak egy baráti beszélgetés, és az adott, és kapott sebek hamarabb gyógyulnak mint a soha el nem varrott szálak nyomai.
Van az úgy, hogy az ember úgy tanul, hogy közben még saját magát is át tudja értékelni.
Meg a kapcsolatát.
Aztán csak tesz-vesz az életében, barangol, teszi a dolgát, és már-már kezdi magát egészen jól érezni a bőrében amikor...

2015. június 21., vasárnap

Ennyi


Az eszed tiltakozik mikor a szíved jót akar tenni.
Eszed szerint nem szabad szeretni.
Végül a szíved győz mindig, nincs mit tenni.
Józan ésszel nem lehet szeretni. 
Ennyi.

2015. június 7., vasárnap

Reggel

Reggel fél hét. Csendes a város. Most értem haza éppen Belfastból, ahová barátaimat vittem a repülőtérre. Bezárom a kocsit, és fordulok hazafelé amikor egy autó fékez mellettem. Látom, rendőrautó. Nyílik az ajtó, és az első ülésből ki sem szállva rámmosolyog egy szimpatikus fiatalember. Nézem a helyi szokásoknak megfelelően állig becsatolt golyóálló öltözetét, a rengeteg mindenféle ráakasztott fegyvernek látszó tárgyat, és elcsodálkozom. Valahogy olyan mulatságos a helyzet. Sehogy nem illik ahhoz az öltözethez az a kedves mosoly.
- Mi a neved? - kérdezi tőlem, amint közelebb lépek a kocsihoz szolgálatkészen.
És akkor kibújt belőlem a kisördög:
- Gábor. És a tiéd? smile hangulatjel
Mosolya hirtelen még szélesebbre tárul.
- Én a Rendőr vagyok, és a munkámat végzem.
- Én meg egy magyar önkéntes vagyok, és éppen most fejeztem be a munkát. - mondom, és kitartóan nyújtom felé barátságos jobbomat. Ekkor kiszáll a kocsiból, és megrázza a kezem.
- John - mondja, és most már akkora a mosoly az arcán, hogy félek, rá sem fér mindjárt - Keresünk valakit. De az lengyel. - közli, majd hozzáteszi mintegy csak önmagának: - Te magyar vagy... Szeretem a magyarokat.
Ezzel mint aki jól végezte a dolgát (jól is) beszáll a kocsiba, és int a társának, hogy "mehetünk"
- Én meg szeretem az íreket. Ötven százalékuk nő...
Még sokáig hallom nevetésüket ahogy nagy ívben visszafordulnak az üres szombat reggeli utcán. Vidáman integetnek, majd elhajtanak. Keresni egy lengyelt valamiért.
Szegények! Pont engem találtak meg helyette...

2015. június 4., csütörtök

Gyuszi hopp!

Kukkoltam egy jót. Azaz kettőt is, mert tegnap is, és ma is egyet. A tegnapi lány könnyen adta magát. Belépett a fiú életébe, körülnézett, bekukkantott minden sarokba, de nem ismerkedhetett sokáig a környezettel, mert a fiú csendesen mögé került, majd hirtelen elkapta, és magáévá tette.
A dolog hirtelen történt. A lány még fel sem ocsúdott egészen amikor a fiú már régen messze járt. Valahol a hatalmas álomvilágban lebegett boldog kimerülten. Horkolását az égiek hallották csak...
Aztán ma ugyanott álltam a tegnapi kukkolóponton, és figyeltem a fiú készülődését. Figyeltem ahogyan rutinosan előkészíti a terepet. Aztán megérkezett a mai lány. Semmiben nem hasonlított a tegnapihoz. Izgatott volt. Minden idegszálával készült az elkövetkező aktusra. Olyannyira, hogy nem várt a fiú kezdeményezésére. Egyszerűen lerohanta, és bemutatót tartott neki, hogy ha eddig nem tudta volna, most megtanulhatja mi a dolga ilyen esetekben. Aztán persze megadta magát sorsának. A sors ezúttal a fiú képében teljesült be rajta aki szokatlanul hosszan élvezte a pillanatot. 
Legalább három másodpercig. Ahogy ez már csak a nyulaknál lenni szokott...

2015. május 25., hétfő

Katám

Tíz év. Nem nagy idő. Életemnek egy hatoda csupán. Mégis fontos nekem, hisz tíz éve már, hogy megérkezett elsőszülött unokám.
Nagyapa lettem. Egy nagy törés után az egész család segített, vigyázott rám, s eközben sok sok nehézség, és küzdelem után Firenzében megszületett Katám. S akkor valami kicserélődött bennem. Egy nagy üresség kisebb lett ezzel, és egy napon azt vettem észre magamon, hogy újra terveim vannak.
Valamikor fiatal apaként az volt az álmom, hogy ha minden rendben megy, akkor negyvenes éveimben nagyapa lehetek, hatvanasban déd, nyolcvanasban ük, s ha vigyázok magamra, akkor százévesen szép... Aztán múltak az évek, és ott fent az égiek úgy döntöttek valamiért, hogy megvárják míg megérkezik hozzájuk a segítség, hogy együtt óvhassák, menedzseljék az unokák megfogantatását, és eljövetelét. Talán ennek köszönhetek mindent. Így lehettem "Papi". Így kaptam az élettől egy újabb esélyt (s azóta Máté révén még egyet) a boldogságra. Boldogan tudatosul bennem, hogy szép már soha nem leszek...
 Soha nem felejtem a "fiatalok" szemében a fényt ahogy oldódott bennük a feszültség a sok megpróbálatás után. Soha addig el nem tudtam volna képzelni, hogy mekkora boldogság nagyszülőnek lenni!
Tíz év nem nagy idő. De ha Katára nézek, boldog örökkévalóság...

2015. május 23., szombat

élni...

Ma ismét  leckét kaptam emberségből, barátságból. Megsemmisültem tőle. De boldoggá is tett. Az szó,hogy hála, szinte semmit nem fejez ki érzéseimből... Olyan jó élni! Olyan szép az élet! csak legyen annyi amiben meg tudom hálálni mindezt!



2015. május 19., kedd

Időjárás

Otthon harminc fok. Itthon tíz. Nekem a különbség pont elég is lenne éven át...

2015. május 7., csütörtök

facebukkan

https://www.facebook.com/orbigabi

Egy kis politikai meditáció

Megpróbáltam kiüríteni az agyamat politikailag. Nem volt könnyű. Eléggé tele volt már mindenféle mázzal...
Aztán a mélyből hirtelen felmerült egy képlet. Magam előtt láttam a régi világot, amiben azok privilégiuma volt a politika, akiknek volt elég vagyonuk, hogy ne a napi megélhetésről kelljen gondoskodniuk. Így aztán a régi urak jól-rosszul, de nem pillanatnyi érdekeik, hanem a nagy közösség, a nép, az ország érdekeinek figyelembevétele mellett döntöttek súlyos kérdésekben. Ha vita volt, az csak azért, mert mindenki másként akarta tolni ugyanazt a szekeret. Volt aki előre, de néha volt aki hátra is. Ilyenkor szavaztak, és a többség akarata érvényesült. De mindenki szavazott! Nem csak az éppen szavazók többségének a véleménye döntött.
Azután jött a nagy fene szocializmus, amikor politikusaink felsorakoztak egy eszme mellé. Ha nem tették, akkor nem volt sorakozás. Szibériába pedig egyirányú közlekedés volt annak idején. Tehát sorakoztak. Generációkon át kialakult egy "politikai elit" akiknek nem volt más dolga, mint beletanulni a politikába, irányítani az ország dolgát, és élvezni annak az irányításnak hasznait. Tehát semmi nem változott az előzőekhez képest, csak a politikusok személyének kiválasztása. Ugyanúgy bele kellett nevelkedniük mint elődeiknek annak idején.
És akkor eljött a nagy rendszerváltozásnak nevezett valami.
Nos itt történt meg az, aminek nem lett volna szabad megtörténnie. Az addigi jogos háttérbe szorultságból előtört a SELEJT!
Mert bizony akárhogy is szépítjük, ezek az "urak" eddig nem azért nem politizáltak mert félreállították őket, (bár szinte kivétel nélkül erre hivatkoztak) hanem azért, mert nem fértek be a szocializmus elitjébe. Egészen egyszerűen hülyék voltak. Jó. Ez lehet, hogy túl erős kifejezés. Akkor nevezzük őket tehetségtelennek. És amennyivel kevesebb volt a tehetségük, annyival nagyobb volt bennük a hatalomvágy, és a "magabiztosság"
Szóval példaként állították maguk elé a talajvizet, és jól feltörtek. De mint ahogy a mondás is megjegyzi "a szar mindig a felszínen úszik", amikor kiderült a tehetségtelenségük, hiába került akkori pártjuk (pártjaik) a süllyesztő jótékony feledésébe, ők, és kiválasztottaik mindig a felszínen maradtak. És akarnak is maradni amíg van mit rabolni az új idők új módszerével, a MEGÉLHETÉSI POLITIZÁLÁSSAL."
Lehetne még ezen rágcsálni hosszasan, de nem teszem. Mindenkinek a józan megítélésére bízom. Mindenki döntse el magában, hogy meddig akarja még eltűrni, hogy a gátlástalanoké legyen ez az egyre elszegényedő ország! És ha sikerült döntésre jutni, akkor azt is el kell dönteni, hogy mit kell tennünk azért, hogy jobbíthassunk a helyzeten. Mert kritizálni könnyű! És egyébként csak úgy érdemes, ha rögtön a kritika mellé állítjuk az előre vivő javaslatokat is.
És akkor talán eljő majd, de legalábbis eljöhet végre a KÁNAÁN!
Vagy mi...

2015. május 6., szerda

Tápiószelén csak lassít a szerelvény...

Vonaton ülök. S miközben a lelkem issza be a száguldás édes zaját, gondolataim messze járnak már. Mi az mit hátrahagyok, s mi vár majd rám ha célba érkezem? Hol a határ? Mi kerít majd jobban hatalmába amikor odaérek? Azon a ponton egyformán hiányzik majd minden. Valahol félúton lesz talán ahol az itthon-otthon fogalma váltani fog. Otthonná lesz az itthon, és itthonná az otthon. És a káosz ami ezzel jár, elönti majd a szívemet. Eddig csak egy hazát hagytam el amikor utaznom kellett. Most bárhová utazom, mindenhol otthon, és otthontalan vagyok. Azt gondolhatnátok, hogy fájdalmas ez a megosztottság. De nem! Mindig a megújulás, a boldog vágyakozás lengi be hűtlenségemet.
Kinézve az ablakon, egy orgonabokrokkal ölelt kis települést látok éppen. Körülötte szántások ameddig a szemem ellát. Úgy ül a földek közepén ez a kis település, ahogy én élek ebben az összevisszaságban. Mint aki nem tudja, hová is tartozzon?  Hát csak megbújik a barázdák között. S a szem megszokja. Egy idő után ott a helye. És senki nem törődik vele, hogy miért. Senkit nem érdekel, hogy mióta, s meddig még.
De robog a vonatom, s én utazom. Itthonról - haza...

2015. április 28., kedd

Madárdal se künn, se bent nem hallatik

A tegnapi nyarat felváltotta az ősz. Kezdem azt hinni, hogy az éghajlat készakarva foszt meg bennünket a kiszámíthatóság kellemes kényelmétől. Kimaradnak évszakok. Észak-Írországban dúl a tél, hó, havaseső, fagypont alatti reggelenkénti hőmérséklet. Magyarországon fagy ugyan nincsen, de jobb ha nem kiabálom el. Most is , amikor e sorokat írom, a szél hatalmas erőfeszítéseket tesz, hogy megfossza a házat a tetejétől. Ez már nem is erő, hanem tetőfeszítés. Ami mozoghat, az mozog, ami szabad, az száll. Recseg, ropog minden. Ahogy kell. De hát pont ezért nevezzük az áprilist bolondnak. Egyik nap nyár, másik nap nyárfadöntés.
Az egyetlen biztos pont ebben a kavarodásban a snooker világbajnokság. Bár Ronnie O'Sullivan két "frémes" rémes hátrányban vonult el pihenni. Csak jól pihenje ki magát! Mert mégsem hullhat a győzelem holmi "gyüttment" ölébe csak úgy! (ez legalább benti szórakozás)
Odakint közben még a madarak is hallgatnak...

2015. április 21., kedd

Hazám, hazám Te mindenem! :-)

Különös érzés amikor az embert szeretik. Eleinte hihetetlen. Aztán jön az a pillanat amikor úgy érzem: Ehhez könnyen hozzá tudnék szokni.
Lehet, hogy mindenkinek kicsit "el kellene mennie" ahhoz, hogy visszatérve hirtelen a szeretet övezze? Persze éreztem én azt előtte is, de most olyan jólesik! Minden barátom ott folytatta velem, ahol a dolog megszakadt. Semmi smúz, semmi máz, semmi magyarázkodás. Minden a természetes mederben folyik. Mint ha kitérő nem is lett volna. Még az utca emberei közül is engem választottak riportalanyul egyetemista fiatalok, akik egy reprezentációhoz kerestek alanyokat minden korosztályból. Valamelyikbe úgy látszik belefértem, de nem tudtak válaszolni (nem mertek) amikor kérdeztem, hogy melyikbe. A kérdés amit mindenkinek feltettek: "Hogyan érintette Önt a renszerváltás?"
Az első válaszom egy kérdés volt:
- Melyik?
- Háááát...
Aztán a mesémet hallgatva olyan jól szórakoztak, hogy azt sem vették észre, hogy már egy jóideje szerepcsere történt. Én kérdeztem, ők válaszoltak mindenre. Megjegyzem kiválóan látják a problémát. Bár az a kis koreai lány talán nem értett meg mindent, mert még angolul is hibásan válaszolt a magyar kérdésre, de mindent összevetve jól szórakoztam ismét. Mire a barátom - akire vártam - megérkezett a találkozónkra, hosszú felvétel készült egy diktafonnal. Vigyorgok amikor magam elé képzelem az arcaikat amint saját véleményeiket hallgatják vissza. Persze mindenre azt a választ adták amit szerettem volna, mert kérdezni ugyebár tudni kell... :-)
Aztán a barátommal (később az összessel) tényleg ott folytattuk ahol régen abbahagytuk egy percre. Ő az Armani öltönyét, én a kis sportos macinacimat viháncoltuk gyűröttre miközben a régi tábori emlékeinket elevenítettük fel a "börgerkingben". A felosztás is maradt, én kértem valamit, ő meg teljesített, sőt, túlteljesített már megint. Szóval senki nem változott semmit. Csak a járda lett hosszabb az évek során az Astoriától a Kálvin térig...
Persze jöttek az sms-ek sorban amint kiszagolták, hogy elérhető vagyok. Nálam boldogabb persze nincs is.
És anyukám. Ő korának megfelelően reagál mindenre. Rengeteget kérdez. Kíváncsi mint mindig is volt. Csak mostanában többször egymás után ugyanarra. Hiába! Ismétlés a tudás atyja! Vagy anyja! Vagy mi...
Szóval folyik a sör, a bor, és a homok az órában. Egyre kevesebb az időm amit ebben a környezetben szándékozom tölteni. Még vár rám egy osztálytalálkozó, vagyis inkább én várom nagyon. Aztán majd a nyáron...
Finom ez a kis badacsonyi olaszrizling. Úgy megered tőle az ember nyelve. Meg az ujja. Szóval értitek! (remélem nem félre!)


2015. április 17., péntek

Magyar...

Ma hazautaztam kicsit Édesanyám már nagyon vár. Holnap hozzá utazom. De ma érdekes utam volt Dublin Airport felé. Felszállt egy fiatal pár az autóbuszra. Ránézésre is érdekes volt, hogy "dzsogging", fehér zokni, és fehér műNike cipő, (kínai, vadonás új kemény műanyagból) öltözetben virított a fiú. A leány is melegítőben, edzőcipőben. Messziről lerít, hogy "magyarok". Hát igen. Egész úton azt hallottam, hogy a lány próbál beszélgetni, de a fiú csak felröffenni, mordulni, stb. volt képes. Persze nagyterpeszben hanyatlott az ülésbe, és nagyon el volt telve magától. Olyan Norbis feje vót neki... Nem mertem magyarul megszólalni, nehogy azt gondolja valaki, hogy összetartozunk.
Tudom, most sokan gonosznak gondoltok, de sajnos ezekről ítélik meg a magyart...

2015. április 5., vasárnap

Loccs!


Behunyt szemmel is látom bódító mosolyát, 
míg jobbal meglocsolom, ballal derekát fogom át.
Blúza alatt mint madár kit kalitkába zárt,
szíve veri a szép tavasz őrjítő ritmusát.
Ordítani szeretnék, de nem jön hang torkomon,
száraz a szám, s lüktet az ér halántékomon,
fülébe remegve ünnepi rigmust suttogok,
ma este - látom - aludni sokáig  nem fogok.
Szerelmes vagyok.


2015. március 17., kedd

Nyussz

Egyik nyuszikám elkezdte építeni a fészkét. Aztán kitépkedte a hasán a szőrt, hogy azzal bélelje ki. Remélem ez nem álvemhes mint az előző volt, mert akkor megy a levesbe. Vagy pöribe.
Most van pár napja, hogy bizonyítson. Remélem él a lehetőséggel, és akkor hamarosan annyi nyulam lesz, hogy azt sem tudom, hová tegyem őket. Talán a mélyhűtőben lesz még elég hely addigra, ha jól gazdálkodom.
Hajrá Nyussz!

2015. március 11., szerda

Nyugi van!

Érdekes érzés amikor egy "másik" ország ajánlja meg neked azt amit hazádtól várnál. Nagyon felemelő, hogy odafigyelnek rád. Nem hagynak az "út szélén". Rendszeresen be, és visszahívnak orvosi kivizsgálásokra, ellátnak erőn felül minden jóval ami az egészséges, nyugodt élethez szükséges. Mindezt "ingyé" teszik veled. Még az orvosság is ingyen van amit az orvos felír neked. A  szükséges műtétekre felhívják a figyelmedet, és ha nem ellenkezel, akkor el is végzik rajtad. Szintén grátisz. Nem számít, hogy milyen nemzetiségű vagy. Nem számít ha nem beszéled jól a nyelvet. Esetleg hívnak hozzád tolmácsot, akit szintén ők fizetnek. Csak, hogy te egészséges legyél. És támogatnak a munkakeresésben, a lakhatásban, ha kell az utazásban is. Valóban csak az kerül az utcaszélre aki ott akar élni. És ha elérted a kort, akkor felhívják a figyelmedet, hogy elég náluk beadni a nyugdíjkérelmet, majd ők intézik a többit minden olyan országgal ahol valamennyi jogosultságot szereztél. És amikor eljön a nap, akkor behívnak az hivatalba, kitöltenek egy papírt, te aláírod, és ezzel megkezdted a nyugdíjas életedet. Az ügyintéző feláll a székéből, kezét nyújtja, és gratulál. Majd boldog BÉKÉS nyugdíjas életet kíván.
És te állsz ott mint Bálám szamara, és nem igazán mered elhinni, hogy mindez valóság. Valahol a ruha alatt kékre csíped magad, és a próba szerint éber vagy. Csodálkozol. Hiszen nem ehhez szoktál. Eddig ha valami rád nézve előnyös dologhoz közelítettél, az azonnal megszűnt, átalakult, neked nem járt, vagy eleve lehetetlen volt. Azon töröd a fejedet, hogy oké, ez most talán összejön. De vajon meddig fog tartani? Nem is hiszed el, hogy életed végéig. Nem ehhez szoktál.
És akkor közlik veled, hogy mennyi is az annyi. Csak csodálkozol, hiszen magasabb az állami nyugdíjnál. Hát persze - mondják - hiszen beszámították az otthoni jogosultságot is, amit onnan kapsz majd, csak mivel megalázóan alacsony az az összeg amit több évtizeden át végzett munkádért otthonról adnak majd neked, hát ők kiegészítik azt olyanra, amit ugyanannyi munka után itt kellene  (kell) kapnod.
Érdekes érzések fognak el amikor arra gondolok ezután, hogy hol is van az én hazám. Hol is törődnek velem, hol szeretnek igazán, hol vagyok fontos bárkinek is. Hát persze, hogy hiányoznak az otthoniak. Az emberek, a tájak, szeretteim stb. De már itt is barátok vesznek körül. Itt is "valaki" lettem. Itt is (illetve csak itt) nevemen szólít az ügyintéző, pedig két éve nem látott.
Ma nekem is eljött ez a nap.
Valahogy még nem tudtam elhinni, hogy mindez valóság. Valahogy még nem fogtam fel.
Érdekes érzés úgy hazátlanná válni, hogy új hazát kaptam.
Európát. És itt nyugi van. Ezentúl nyugdíjjal...

2015. március 9., hétfő

Évszakok

Nyár
forróság, nyaralás, egy gyors zápor utáni friss esőillat
nyaralás, pihenés, fellángolások, véget nem érő nappalok
esti sörözés a tücsökmuzsikától hangos teraszon
akkumuláció ami jólesik nagyon

Ősz
barnuló láthatár,köd, szüret, gyümölcsök, betakarítás
befőzés, készülődés a télre, hosszú séták
a kihagyott nyaralás kétségbeesett pótlása
horgászkalandok, pálinkafőzés, tüzelő gyűjtögetése

Tél
csodálatos séták a csendes havazásban, hólapát, füstölgő kémény
kártyacsaták baráti társaságban, a nyári emlékek felemlegetése
töltöttkáposzta, halászlé, beigli, ünnepek, 
üldögélés a kandalló mellett a hosszú téli esteken

Tavasz
Tedd a kezedet a szívemre!
Érzed?
Erről nem kell többet mondanom...


2015. március 4., szerda

Az élet örök körforgása

van az a szegénység ami boldoggá tesz
van az a boldogság ami elégedetté tesz
van az  az elégedettség ami lustává tesz
van az a lustaság ami szegénnyé tesz
van az a szegénység ami boldoggá tesz
van az a boldogság ami elégedetté tesz
van az  az elégedettség ami lustává tesz
van az a lustaság ami szegénnyé tesz
van az a szegénység ami boldoggá tesz
van az a boldogság ami elégedetté tesz
van az  az elégedettség ami lustává tesz
van az a lustaság ami szegénnyé tesz
van az a szegénység ami boldoggá tesz
van az a boldogság ami elégedetté tesz
van az  az elégedettség ami lustává tesz
van az a lustaság ami szegénnyé tesz
van az a szegénység ami boldoggá tesz
van az a boldogság ami elégedetté tesz
van az  az elégedettség ami lustává tesz
van az a lustaság ami szegénnyé tesz
van az a szegénység ami boldoggá tesz
van az a boldogság ami elégedetté tesz
van az  az elégedettség ami lustává tesz
van az a lustaság ami szegénnyé tesz
van az a szegénység ami boldoggá tesz
van az a boldogság ami elégedetté tesz
van az  az elégedettség ami lustává tesz
van az a lustaság ami szegénnyé tesz
van az a szegénység ami boldoggá tesz
van az a boldogság ami elégedetté tesz
van az  az elégedettség ami lustává tesz
van az a lustaság ami szegénnyé tesz
ésatöbbi, satöbbi, s a többi néma csend...

2015. március 3., kedd

Tea



Egy kancsóban találkoztak a hozzávalók. Szépen sorban egymás után. Forró víz, cukor, teafilter,(fanyalgóknak itt a helye a fintorgásnak: "filter?!...") és egy fél citrom kifacsart leve. Miután felkevertem, állni hagytam egy ideig. Amikor már mindent átszőtt az a jellegzetes illat, akkor öntöttem ki az első csészényit az íróasztali lámpa alatt. Lassan, élvezettel csorgattam vékony sugárban, hol egészen alacsonyan, hol magasra emelve a kancsót. Figyeltem amint a csészébe csavarodik az aranyszínű ital gyémántmintás sugara. Elvarázsolt az illata, miközben a finom gőzfelhőt lassanként teljesen magába szippantotta a kis forró lámpaernyő, majd a kéményhatás a tetején lökte ki azt mint egy ósdi nagykerekű nílusi gőzhajó valami gyermekkori olvasmányomból.
Lassan, élvezettel kortyoltam. Ablakom alatt egy feketerigó dallal köszöntötte az estét.
Újra végigjártam gondolatban mai napomat.
Nincs megállás - gondoltam - holnap folytatódik minden. Ott ahol ma abbahagytam. Csak a tea várat magára estig minden nap. "Jutalom a nap végén" ahogyan egy másik ital reklámja mondja.
- Még! - súgta egy belső hang.
Hm! Elcsábulok egészen...

2015. március 1., vasárnap

Tiszta égbolt

Pipulkát olvasva jutott eszembe az a régi történet amikor egy barátom rácsodálkozott a mátrai égboltra, mert Bp. közelében olyant nem lehet ám látni a fényszennyezés miatt. Aztán kiült a teraszra, és órákig leste az eget, s az ég megszámlálhatatlan csillagrengetegét. Egyszercsak felkiáltott:
- Nézd! Az ott mozog!- és olyan izgalomba jött, mint a szűz tinédzser az első szeretkezés előtt.
Néztem a műholdat amit naponta rengeteget lát az aki az eget is látja, és nem akartam elhinni, hogy komolyan mondja, hogy neki ez az első. Hiszen egy tapasztalt emberről van szó. De a kisördög ott bujkált bennem, és azt találtam mondani, hogy ha jó a szeme, akkor még a napfényben úszó nyitott antennákat is láthatja a műhold körül. És lőn csoda! Egész este azt hallgattam, hogy most is látja, meg ennek is van... Nem volt szívem kiábrándítani. Féltem, hogy megharagszik ha kiderül, hogy a bolondját járattam vele. Ma is a fülemben cseng a "Nézd! Az ott mozog!" Tehát hallgattam. Azóta is hallgatok. És csendben remélem, hogy legalább megőrizte annak a szép estének a hangulatát jóemlékezetében.


Sokszorosan összetett


Azokat, kik előttem jártak,
kik a semmiből csodát csináltak,
azokat, kik semmit sem változtak
miközben mindent feláldoztak,
azokat, kik bírták erővel
amikor küzdöttek vagyonnal, ninccsel, nővel
azokat követem majd én is emelt fővel
de még várok kicsit. 
Majd csak idővel...