2014. szeptember 25., csütörtök

Nagyon más

Nagyon más az otthon, és az itthon fogalma manapság. Ha valaki nekem nem is olyan régen azt mondta volna, hogy egyszer türelmetlenül fogom várni, hogy egy másik országba "haza" mehessek, akkor azt nagyon furcsán bámultam volna meg. És mégis eljött ez a pillanat. 
Hát persze, hogy rengeteg barát, rokon, és egyéb kívánatosság ragasztana "otthonra", de sajnos ugyanekkor sokkal több az ellenkező előjelű inger. Nem akarom hosszan sorolni, hogy miért volt Magyarországon furcsa, szorongató érzésem. Mindenesetre elég az hozzá, hogy amint leszállt a gép velem ideiglenes "itthonomban", azonnal az a kellemes nyugalom töltött el, ami régen csak kishazámba érve szokott elbódítani mámorosan. Szóval beszálltunk Dócival a kocsiba, és még két órát utaztunk, de ezt már nem utazásként, csak hazai kirándulásként éltem meg. Annak ellenére, hogy tulajdonképpen még egy országot kellett elérnünk. Nos elértük. 
Semmi változás. Az emberek az utcán is, a boltban is, a hivatalban is, és általában mindenütt kiegyensúlyozottak, mosolygósak. A közlekedők továbbra sem tolakodnak. (néha egy-egy hazánkfia) Az időjárás is a megszokott. Mindennap jut minden évszakból egy kicsi. 
És ez így van jól. Nagyon jól. 
Már az sem idegesít, hogy a leendő nyugdíjam özvegyi kiegészítéssel sem fogja elérni a nyolcvanezret majd jövő tavasszal amikor kegyeskednek folyósítani. Már az sem izgat, hogy ennek a felét eleve le fogják vonni mindenféle jogcímen, csak hogy nekem se legyen jobb a helyzetem mint annyi más polgártársamnak. Már semmi nem idegesít. Itt a NYUGALOM ölel magához. És innen nézve nem is gondolok arra (nem merek) hogy amikor egyszer haza fogok telepedni, akkor mi a fészkes fenéből fogok éhenhalni 
Szóval átéltem a fogalomváltást, és átértékelődött bennem az "itthon-otthon" fogalma.
Most megpróbálok türelmes lenni. Akkor talán még megérem, hogy otthon ismét otthonosan érezhessem magamat. Lehet, hogy naiv vagyok?