2014. szeptember 30., kedd

Egy kicsit



Ma egy kicsit felnéztem az égre.
Talán Téged kerestelek, nem tudom.
Csak a felhőket láttam, régi barátokat.
Tejszínhab gomolyokat, játékos cumulusokat.
Aztán elmaradt a jel a tévécsatornából,
és hatalmas zápor mosott el mindent.

Ma egy kicsit felnéztem az égre.
A felhők takartak el, vagy az idő, nem tudom.
Akárhogy meresztettem két szemem, Téged nem láttalak.
Csak a nyakam sajdult meg ismét amint az eget kutattam.
A tévé sustorgására tértem magamhoz. Üres képernyővel szemeztem, 
s ez megnyugtatott. Teljesen kijózanodtam.

Ma egy kicsit felnéztem az égre.
 Árvának és egészen jelentéktelennek éreztem magamat. 
Mint egy fél pár papucs az ágy alatt.
Nem találtam mást, csak a hiányodat.
Nem akarok ma semmit az éjtől, 
mint Rólad álmodni a takaróm alatt.






2014. szeptember 25., csütörtök

Nagyon más

Nagyon más az otthon, és az itthon fogalma manapság. Ha valaki nekem nem is olyan régen azt mondta volna, hogy egyszer türelmetlenül fogom várni, hogy egy másik országba "haza" mehessek, akkor azt nagyon furcsán bámultam volna meg. És mégis eljött ez a pillanat. 
Hát persze, hogy rengeteg barát, rokon, és egyéb kívánatosság ragasztana "otthonra", de sajnos ugyanekkor sokkal több az ellenkező előjelű inger. Nem akarom hosszan sorolni, hogy miért volt Magyarországon furcsa, szorongató érzésem. Mindenesetre elég az hozzá, hogy amint leszállt a gép velem ideiglenes "itthonomban", azonnal az a kellemes nyugalom töltött el, ami régen csak kishazámba érve szokott elbódítani mámorosan. Szóval beszálltunk Dócival a kocsiba, és még két órát utaztunk, de ezt már nem utazásként, csak hazai kirándulásként éltem meg. Annak ellenére, hogy tulajdonképpen még egy országot kellett elérnünk. Nos elértük. 
Semmi változás. Az emberek az utcán is, a boltban is, a hivatalban is, és általában mindenütt kiegyensúlyozottak, mosolygósak. A közlekedők továbbra sem tolakodnak. (néha egy-egy hazánkfia) Az időjárás is a megszokott. Mindennap jut minden évszakból egy kicsi. 
És ez így van jól. Nagyon jól. 
Már az sem idegesít, hogy a leendő nyugdíjam özvegyi kiegészítéssel sem fogja elérni a nyolcvanezret majd jövő tavasszal amikor kegyeskednek folyósítani. Már az sem izgat, hogy ennek a felét eleve le fogják vonni mindenféle jogcímen, csak hogy nekem se legyen jobb a helyzetem mint annyi más polgártársamnak. Már semmi nem idegesít. Itt a NYUGALOM ölel magához. És innen nézve nem is gondolok arra (nem merek) hogy amikor egyszer haza fogok telepedni, akkor mi a fészkes fenéből fogok éhenhalni 
Szóval átéltem a fogalomváltást, és átértékelődött bennem az "itthon-otthon" fogalma.
Most megpróbálok türelmes lenni. Akkor talán még megérem, hogy otthon ismét otthonosan érezhessem magamat. Lehet, hogy naiv vagyok?

2014. szeptember 19., péntek

Kalandok

Egy hét alatt körbejártam az országot. Nem álruhában mint Mátyás, hanem csak úgy utcaiban. Legelőször kedvenc dokinénimmel találkoztam, aki viszont sokkal több is nekem. Rokon. Olyan igazi fajta. Túl sok időnk nem volt pletykálni, hiszen rendelt éppen, de már ez is felemelő volt. Aztán ismét találkoztam a kisiskolás osztálytársaimmal. Pár nappal előbb volt az osztálytalálkozó amire nem tudtam elmenni, ezért voltak olyan aranyosak, hogy egy étteremben ismét összejöttek. Nem mondom, hogy a kedvemért, de én voltam hozzá az apropó. összetartó, imádnivaló társaság! Jól eltöltöttünk együtt egy estét megint. Alig várom a következő alkalmat!
Azután Szegeden jártam. Először egy régebben megbeszélt találkozó Stalikával. Őt egy szanatóriumban találtam. Gyenge volt, és halkszavú. Egy darabig ültem az ágya mellett, és hallgattam őt. Fogtam a kezét. És később beszéd nélkül is folytattuk a "társalgást". Kicsit zavartak ebben a könnyeim. De még azokon át is láttam azt a hibátlan mosolyt, amivel a világot szemléli.
Később Fityekéknél bogarásztam emlékeim között. Na ők olyan barátok, amilyenből minden rendes embernek járna élete folyamán legalább egy. Szerencsés vagyok. Nekem több is van ilyen.
Aztán Dóri. Őt a "hónom alá kaptam", és meg sem álltam vele a Balatonig, ahol előbb ismét régi jó barátokkal "ütköztünk", majd édesanyámnál kötöttünk ki.
És itt vagyunk még napokig.
Így leírva nem valami nagy kalandnak tűnnek. Mégis, átélve ezeket, azt mondhatom, hogy jó nekem. Nagyon jó.
Részletesebben talán később, akkor már név nélkül is visszatérek ezekre a történetekre. Mert feszítenek. Nem bírom sokáig magamban tartani őket.
Reszkessetek!

2014. szeptember 16., kedd

Szégyen

Szégyen az, ha valaki nem úgy teljesít mint ahogyan az elvárható lenne.
Szégyen az, ha valaki nem ismeri, vagy csak egyszerűen áthágja az erkölcsi normákat.
Szégyen az, ha hibáinkra, vétkeinkre fény derül, és azt nem vállaljuk, sőt megpróbáljuk elkenni.
Szégyen az, ha mások hibáit észrevéve nem is próbálunk meg tenni semmit, hogy segítsünk rajtuk.
Szégyen az, ha hallgatunk, mert gyávák vagyunk, és tehetetlenek, pedig a sorsunk függ tőle.
Szégyen, és gyalázat,  ha egy egész nép kussol miközben éppen szétlopják fejük fölül az országot, ellopják jövőjüket, és meggyalázzák jelenüket  a nép felkent vezetői cinikus nyilvánosságban.
Egy egész ország úszik ma ebben a szégyenben.

2014. szeptember 14., vasárnap

Csend van bennem. Az a megmagyarázhatatlan csend amit csak igazán mély érzelmek tudnak generálni.

Vannak szófordulataink melyek könnyedén dobálóznak az élet-halál fogalmával.
Ma új értelmet kapott  a lelkemben az élet fogalma.
Mert láttam, öleltem, hallgattam, fogtam a kezét, és megsemmisültem tőle. Nem voltam képes uralkodni a könnyeimen. Pedig felvidítani mentem...
- Nem sírunk! - suttogta átszellemült mosollyal arcán miközben majd elveszett a párnái között. Csak feküdt ott csukott szemmel, és sorra vette szeretteit, barátait. Mindhez fűzött egy-egy kedves megjegyzést. És mindenkinek kijárt egy kedves mosoly, grimasz, fintor, és mindezt valami olyan angyali kedvességgel tette, hogy nem tudtam nem elbőgni magamat mint mindig, ha valami áthághatatlan akadály megállított. A tehetetlenség, a frusztráció robbant bennem. És a kérdések, melyekre soha nem lehet választ kapni.
Valami vigasztalót akartam suttogni, valami biztatót akartam kinyögni, de nem vagyok benne biztos, hogy akár egyetlen hang is elhagyta a torkomat.
Nem tehettem egyebet, visszavonultam.
Amikor beültem a kocsiba, csendre vágytam, de a rádió beleordított a csendembe amikor elfordítottam a kulcsot
- I will miss you! - üvöltötte valami felkapott kis sztárocska...
Igen.
Nekem nagyon...

2014. szeptember 13., szombat

Pocómocó...

Lehet, hogy hiányos ismeretekkel neveltem gyermekemet. Hát milyen egy apa vagyok én? Valahogy kimaradt az intelmekből, hogy a görögdinnyét nem egészben kell lenyelni!  :-)

2014. szeptember 10., szerda

Ne kácsongj mert fölesel!


Ujjait tarkóján összefonta, s székén hátradőlve a felhőket kémlelte, 
meg a szemközti dombon álló kíváncsi őzbakot.
De besiklott a képbe a plafon, s eltakart előle eget, bakot, és napot.
Egy pók egy legyet bűvölt éppen ki hálóján fennakadt, 
de szárnyai zümmögtetésén kívül annak 
a szórakoztatásra sok lehetősége már nem maradt.
Ő ütemesen billegett székén,
a rádió egy lágy dallamot burrogott, 
gondolatban a világot váltotta meg éppen 
mert ezzel a világnak már nagyon régen tartozott.
Az ütés a fejét érte s a hátát egészen,
teste mint nyárfalevél reszketett,
nem értette, a szék hogy került kezébe
amikor ő épp a gonosszal verekedett?
amikor kimászott alóla, 
a törött karfába kapaszkodott,
csak akkor kapott annyi levegőt, 
hogy nyöghessen egy jó nagyot:
- Reccs! - mondta, és a röhögés fogta el, 
anyja intelme jutott eszébe:
"Ne kácsongj a széken fiam
mert még egyszer fölesel!"





Filó

Rengeteget törtem már a fejem azon, hogy mi is az élet? Mert igen! Tudom. Az az élet, amikor egy élőlény él, mozog, táplálkozik, szaporodik, erőszakosan terjeszkedik, megöregszik, és meghal. És az a pillanat amikor "elszáll belőle a lélek" az valami megfoghatatlan. Mert mitől élt egy pillanattal azelőtt, és mitől nem él utána? Hallottam meséket, hogy a léleknek is van súlya, merthogy megmérték sokszor egy izolált mérőszobában, hogy amikor a haldokló megszűnt élni, az egész berendezés könnyebb lett egy kicsit, de legalábbis mérhetően, Lehet, hogy mese, de lehet akár igaz is, mindegy! Mi lehet az ami a különbséget adja élő, és halott között? Van-e egyáltalán élet? Vagy akár halál? Vajon nem élhet mondjuk akár egy hatalmas szikla is, csak valami általunk nem ismert lassú életformát? Nem lehetünk-e mi is az egész galaxisunkkal együtt mondjuk egy "mikroszkopikus" részecske egy hatalmas élőlény vérében, folyamatosan keringve. Ugyanakkor nem keringhet -e bennünk is akár megszámlálhatatlanul sok még fel nem fedezett apró méretű egyéb galaxis?...
Kérdések.
Válasz nincs. Mert attól a pillanattól amikor egy kérdésre választ találunk, az már nem kérdés többé, de soha nem jön el az az állapot amikor elfogynak a kérdéseink. Mert a világ végtelen. Sehol nincs vége. Mert ha volna, akkor mi lenne az után? Semmi? Az is valami! És annak a végén?  És ez a végtelenség igaz minden dimenzióban. Térben, időben, képzeletben, és a még senki által nem ismert dimenziókban is igaz lehet. Mert a végtelennek nincs vége. Vagy nem végtelen. Akkor meg kell, hogy legyen megszámlálhatatlan (végtelen sok) ilyen "nem végtelen" ami a végtelenségig követi egymást. És ha igaz a tér görbülete, a nagy elhajlás, akkor akár vissza is térhetnek e folyamatok önmagukba, s így lehetnek "végtelenek", de akkor is ott lesz rögtön mellettük a többi önmagába térő, mégpedig soha véget nem érő ismétlésben.
Én is folytathatnám ezt a kis eszmefuttatásomat akár élethosszig is, s a síron túli világban is a világ végéig, ami ugyebár nincsen is!
Élet.Van olyan egyáltalán?
Hm.
Az is csak egy olyan kitalált fogalom lehet mint az idő?
Pedig valami van.
"Csák neem áz igázi!"
Aludni kéne...

2014. szeptember 1., hétfő

Kérdések

Nem értelek. Hogyan tudsz még mindig szeretni? Hogyan tudsz elviselni máig, 
pedig csak árnyéka vagyok akkori önmagamnak akit egykor megszerettél. 
Negyvenkét év nagy idő. De elröppent mint ha sosem lett volna. 
Mint ha sosem lett volna távolság. fájdalom, bánat, sosem hiányoztál volna,
Mint ha saját életünket külön nem is éltünk volna soha.
Tudom: csak az öröm számít. Csak a boldog pillanatok, napok, évek, 
s a lehetőség, hogy örökké boldogok maradhatunk. Együtt. 
Akkor is, ha nem vagy itt velem. Akkor is, ha fáj a bizonytalanság.
Mindig velem leszel! S én Veled míg hátán cipel a Föld,és azután is sokáig, 
míg a nyomainkat fel nem zabálja az örökkévalóság.
De néha valóban nem értelek. Hogyan tudsz még mindig szeretni?
Engem...